Posted on

Az élmények összetartanak

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő párkapcsolatában még nem volt valamilyen kisebb-nagyobb krízis. De hogy lehet ezeket orvosolni? És ami még fontosabb, hogy lehetne ezeket megelőzni? Kérdések, melyekre a legjobban az a pszichológus házaspár tudja a választ, akik már több, mint ezer házasságot mentettek meg a saját maguk által kifejlesztett módszerrel: Baktay Zelka és Baktay Miklós.

Tapasztalatból tudom, ha a férj és a feleség egy helyen dolgozik sokkal nehezebb különválasztani a munkát és a magánéletet. Önöknek ez mennyire sikerül?

Zelka: Nem igazán van magánéletünk. Régebben az egyetemen külön tanítottunk, de egy idő után ott is inkább együtt tartottuk az óráinkat. Praxisunk kezdete óta pedig együtt dolgozunk. És tényleg, nálunk is összemosódik a kettő, de ez számunkra így jó.

Az Önök közös szakterülete a párterápia, így a rendelésen eleve négyen vesznek részt. Hogy kell ezt elképzelni?

Zelka: A párterápia esetén velünk szemben foglal helyet a pár a kanapén. Már az, ahogy leülnek, a köztük lévő távolság, hogy a hölgy hová rakja a táskáját stb. nagyon sok mindent elárul nekünk.

Miklós: De már az is, ahogy bejelentkeznek, sokatmondó számunkra. Képzelje el, mennyi információ van még egy olyan rövid telefonálásban is, hogy  „Szeretnék időpontot kérni! –  Igen, mikorra? – Nekem mindegy. – Jó. És a párjának? – Jaj, tényleg!

Hányszor kell ellátogatnia Önökhöz egy házaspárnak, ha a Baktay-módszerrel szeretnék működőképesebbé tenni a kapcsolatukat?

Zelka: Abban az esetben, ha a házaspár egy konkrét problémával keres meg minket, általában négyüléses terápia elég ahhoz, hogy átlendítsük őket a krízisen. Az első találkozás négyesben történik, ilyenkor kapunk egy összképet arról, hogy a házastársak miképpen viszonyulnak egymáshoz, hogy látják a helyzetet. Ezt követően kétszer találkozunk velük felváltva, majd ismét közösen. Mire eljutunk idáig, általában már megtaláljuk a problémájukra a megoldást. Ez viszont csak a konkrét problémák megoldása esetére jellemző.

Mi történik abban az esetben, ha egy házaspár, érzi, tapasztalja, hogy valami gond van, elbeszélnek egymás mellett, nem jól kommunikálnak egymás felé, miközben fogalmuk sincs róla miben gyökerezik a köztük lévő konfliktus? Ilyenkor elkezdenek mindkét félnél „leásni” a lélek mélyére?

Miklós: Az újgenerációs pszichológia, amit mi követünk, már nem a múlt felé fordul, nem a régi sérelmekben vájkálunk, hanem a jövőkép felépítését tartjuk fontosnak. Ezért ilyen esetben inkább a megfelelő, pozitív kommunikációra tanítjuk meg őket.

Zelka: A múltról csak annyit beszélünk, hogy ki miben jó, kinek milyen képességei vannak, milyenek a családi mintái, milyen értékeket hozott magával, hogy tudjuk, mire lehet építeni.  Ezek alapvetően azért érdekelnek minket, mert ebből tudjuk milyen erőforrásaik vannak a probléma megoldásához.

A szerelmi házasságok, vagy a lassan kialakuló, hosszú kapcsolatból kötetett házasságok vannak jobban kitéve a párkapcsolati kríziseknek?

Zelka: A nagy szerelemben mindig nagy a kockázat, mert ott egyfajta érzelmi túlfűtöttség van. Az egyik fél fejében megszületik egy forgatókönyv, és elvárja a másiktól, hogy azt játssza el. És ha eljátssza, akkor élethosszig boldogan élnek, ha viszont a másiknak nem passzol a főszereplő szövegkönyve, akkor boldogtalanná válnak mindketten. Nagy a kockázat. Amikor lassan alakulnak ki az érzelmek, több idő jut arra, hogy megismerjük a másikat. És pont ez a csapda benne. Mert az ember azt gondolja, jól ismeri a másikat, nem érheti meglepetés. Csakhogy az ember folyamatosan változik egyéni és párkapcsolati élete során. Elég, ha jön mondjuk egy munkahelyi krízis, vagy az egyik fél belefog egy vállalkozásba ami nagyon felfut, sikeressé válik, és ettől ő maga is megváltozik. Mindkettőben van kockázat, csak más okból.

Az azért érdekes dolog, hogy amikor az egyik fél sikeressé válik a munkájában, az közös örömforrás helyett inkább konfliktusforrásként jelenik meg a párkapcsolaton belül.

Miklós: Ilyenkor azt szoktuk tanácsolni, hogy a másik is legyen sikeres. Ha valakinek sikere lesz egy területen, akkor biztos, hogy megvan az a képessége, hogy együttműködjön a párjával, és valamilyen szinten ebbe őt is bevonja. Ez az alap. Mert ha külön területen sikeresek, akkor versengés alakul ki, és az nagyon rombolja a párkapcsolatot. Egyébként az, hogy milyen területen alakul ki a vetélkedés teljesen mindegy. Lehet az gyereknevelés, üzleti élet, szépség, a végeredmény ugyanaz, teljesen elmennek egymás mellett. Mert a párkapcsolat alapja az együttműködés.

Zelka: Az ideális az, ha a siker közös. Ez úgy is lehet közös, ha az egyik fél a háttérmunkát csinálja, vagy valami más módon vesz részt a másik munkájának a támogatásában. Ha az egyik nem tud a másik munkájáról, nem lát bele, csak annyit, hogy reggel elmegy este meg visszajön, és úgy lesz sikeres, akkor az bizony már nem négyüléses terápia lesz.

Egyre több a szakmájában sikeres nő, és ezt nem mindegyik férfi viseli jól.

Zelka: Ez többnyire akkor van így, ha a nő férfiszerepben válik sikeressé. Ha női szerepben, akkor az általában nem szokott versengéshez vezetni. De ha mondjuk, üzletasszonyként sok pénzt keres, azt nehezen viselik a férjek.

Miklós: A pszichológiai siker egyébként sokkal tágabb kategória. Az azt jelenti, hogy az ember képes belekerülni a jelen élvezetébe a flowba. És mivel ez a tudattalan állapota, általában kevés köze van a pénzhez, vagy az elismeréshez.

A flow állapotában viszont az ember nem foglalkozik a külvilággal, a házastársával, teljesen belefelejtkezik abba amit csinál, és minden más mellékvágányra kerül. Ez sokat árthat a kapcsolatnak.

Miklós: Igen. A flow megélése viszont nagyon sokat jelent. Ezért is találtuk ki mi azt, hogy a párkapcsolat gazdagítási tréningjeinken közös élményekkel, – ami valójában nem más, mint egy közös flow – erősítjük meg a krízisben lévő házasságokat.   Ezt azonban nem szabad összetéveszteni az együtt töltött idővel, mert az az érzés, amit igazán élményként tarthatunk számon, sokszor csak 7-8 másodpercig tart. Egy pillanat az egész.

Hogy működik ez a gyakorlatban?

Zelka: A három-ötnapos párkapcsolat-gazdagítási tréningjeinkre már mindenki úgy érkezik, hogy előre kitalál magának egy teljesen más identitást, mint a valós, ami mellett mindvégig ki kell tartania.  Ezzel egyrészt védve vannak a személyiségi jogai, másrészt kénytelen kilépni abból a szerepből, amibe már belecsontosodott. Mondjuk a gyógyszerésznő kitalálja hogy eladó, és a gyógyszerkutató férj kerékpár forgalmazóként mutatkozik be stb. És így „új emberként” olyan játékos feladatokat kell végrehajtaniuk, ami közös élményszerzéshez vezet.

De attól, hogy valaki más „bőrébe” bújik, személyiségének alapvető vonásai még nem változnak meg. Aki mondjuk lobbanékony informatikusként, nem biztos, hogy szakácsként kezes báránnyá változik.

Miklós: Természetesen a személyiség nem változik, ez nem is cél, mi csupán a viselkedésminták, és a kommunikációs módok megváltoztatására törekszünk. Az élményterápiánál fantasztikus érzés, hogy ha átviszünk valakit egy teljesen más helyzetbe, akkor másképpen fog viselkedni, és ha másképpen viselkedik, akkor okafogyottá válnak azok a konfliktusok, amelyek a valós szerepeikben mérgezik a kapcsolatukat. Konkrétan szakácsjátékunk volt is. A napi ügyeletes párnak meg kellett főzni az ebédet úgy, hogy közben nem szólalhattak meg.

Ezek szerint a házassági konfliktusok megoldására nem a legjobb módszer a „gyere beszéljük meg”?

Miklós: Ezzel az a gond, hogy rövid idő után az is előjön, aminek nem kellene. És a konfliktus csak még jobban elmélyül.

Zelka: Az üljünk le és beszéljük meg egymással, az ugye egy olyan érzelmi állapot, amikor azt a fonalat mozgatjuk, hogy mi az, ami nem jó. Általában a beszélnünk kell kifejezésen az emberek többsége azt érti, hogy jön  a fekete leves, és most kapok a fejemre. Eleve utálják az egészet. Ami igazából megoldja a konfliktusokat az a cselekvés, tehát ha elkezdünk valamit másként csinálni. Ha elmondjuk mi az, ami rossz, vagy fáj, attól semmi sem változik, csak kihangosítottuk az érzelmeinket. Mindig arra kell fókuszálnunk, hogy mi az amit szeretnénk. Arra kérlek..azt szeretném… ez is egyfajta kommunikáció, csak a beszéljük meg-nél sokkal inkább egymásra hangolt állapot.

Ezek szerint a boldog házasság titka, hogy minél több közös élményt gyűjtsünk be?

Zelka: Pontosan. De azért ez nem annyira egyszerű, hiszen azt nehéz megmondani, hogy melyik programból lesz élmény. Lehet, hogy egy megszokott cselekedetünkből, mint mondjuk a közös kutyasétáltatás valami miatt, egyszer csak élmény lesz. Az élményszerzést nem lehet tudatosan megtervezni. Az élmény lényege, hogy van benne fiziológiás változás is. A flow.

A közös élményeken kívül, még mi kell a boldog párkapcsolathoz?

Miklós: A szilárd lábakon álló kapcsolatot a hokedlihez szoktuk hasonlítani. Ha ezek közül bármelyik is kiesik, a kapcsolat felborul. Az első láb, az érintés, aminek a szex komoly összetevője. De ide soroljuk a szemkontaktust, a spontán érintéseket, a kontaktuskeresést, a „csak” neki szóló hangot. Ahol ez nincs, ott azt mondjuk, hogy megszűnt a párkapcsolat. Ha mégis együtt maradnak, akkor már csak szülőként, egyfajta gyereknevelő kft-ként együttműködve. Egyébként érdekes, hogy ezek a párok, akik csak a gyerek miatt vannak együtt, ha békességben elválnak sokkal jobb szülővé válnak, mert lemegy róluk a párkapcsolati feszültség, a férj-feleség elégedetlenkedése.  A második láb a társas, ami alatt azt értjük, hogy gyakran és tudatosan jelennek meg mások előtt házaspárként, jelezve, „mi összetartozunk”. Itt fontos, hogy cserébe olyan visszajelzéseket kapjanak, miszerint elfogadják őket összetartozóként. Nagyon sok házasság borul fel amiatt, hogy valamelyikük családjában nem fogadják el a másikat, és ez egy lojalitáskonfliktushoz vezet. A harmadik láb a megélhetés. Itt, ami lényeges, az az, hogy mindketten érezzék, részt vesznek ennek a biztosításában.  A negyedik terület a gondoskodás, vagyis a szülői együttműködés. De mivel a gyerek rövid ideig, tizenöt-húsz évig van jelen a szülők életében, fontos, hogy utána is közösen gondoskodjanak valamiről. Legyen az szőlő, kert vagy akár házi kedvenc.   

Melyek azok az életszakaszok, ahol a leggyakrabban alakulnak ki komoly krízisek?

Miklós: Mindegyiknek megvan a maga veszélye.  A legelső a párkapcsolat kialakulásának az időszaka, 10-ből 9 már akkor elvetél. Ezt követi az összecsiszolódó időszak. A következő a gyerekszületés, akkor úgy a házasságok fele kirostálódik.

Zelka: A gyerek születésekor derül ki egyébként az is, hogy kapcsolaton belül ki a sebezhetőbb. Előtte nagyjából arányosak az erőviszonyok, de ahogy megérkezik a kisbaba, az anyuka vele kerül egységbe, az apuka pedig háttérbe szorul.  Ezért a külvilág felé kitetté válnak. Ilyenkor bármiféle kedvesség, odafigyelés esetén könnyebben bemozdulnak. A kisgyerekes apukákat egyébként is gyakran megszokták környékezni a kolléganők. Ez a kitettség viszont a nőknél akkor figyelhető meg, amikor kijönnek a kiszolgáltatottságból és visszamennek dolgozni, és ismét felnőtt sikeres nőként kezelik őket.

Hogy a gyermek megszületése után ne gyengüljön a párkapcsolat, milyen gyakran ajánlott félretenni a szülői szerepeket és férj-feleségként szervezni közös programot?

Zelka: Folyamatosan. Akár hetente, hiszen a párkapcsolat az a boltív, ami fenntartja az egész családot. Ha ezt hagyjuk kipotyogni, akkor a család nem fog működni. Ezt úgy is hívjuk randizás. A lényeg, hogy találkozzanak valami új helyen, csináljanak valami új dolgot, akár lógassák a lábukat egy szökőkútba. A moziba, színházba menés azért nem ideális, mert ott nem egymásra figyelnek az emberek. A randizásban, meg van valami izgalmas.

Miklós: De néha az élményszerzés teljesen spontán jön. Velünk megesett, hogy elmentünk lakatot venni, és akkor én mondtam valami félreérthetőt, mire Zelka azonnal vette a lapot, és a végére olyan összeszokottan hülyültünk, hogy az eladók csak néztek. A mai napig emlékszünk erre az élményre. Egyébként a legjobb, ha idegen helyen próbáljuk, ahol tudunk felszabadultan viselkedni.

Ahogy így Önöket hallgatom, egyre inkább úgy látom, hogy a jó partnerkapcsolat rengeteg „munkával” jár.

Miklós: Igen ez így van. De tudja, hogy egy válás mennyi munkát igényel? Egyébként azt hiszem, hogy pont ez a kulcsmondat. A párkapcsolaton folyamatosan dolgozni kell. Karban kell tartani, mint egy nádtetőt.

Csak valahogy a mai fogyasztói társadalom embere nem nagyon akar javítgatni, toldozni-foldozni, ha valami nem működik, inkább lecseréli azt.

Miklós: Régen a cipőt is foltozták meg a tévét is javították, most a lecserélős időszak van.

Zelka: Más teljesen a szemlélet. Ahogy az emberek kidobják a régi tévét, kenyérsütőt, mert nem éri megjavíttatni, úgy a megromlott kapcsolatokat sem igen akarják javítgatni. De nem egyszer, főleg a nők, nem is annyira akarnak válni. Csak rá akarnak ijeszteni a férfira, az meg azonnal belemegy, és már nincs visszaút.

Lehet, hogy ilyenkor már látják a lelki szemeik előtt a fiatalabb, attraktívabb nőt.

Miklós: Ennek a fő oka, hogy manapság nagyon sokat számít a státusz. A férfiak számára mindig is a biológiailag nemzőképes nő volt a vonzó. A nőkben pedig evolúciósan az működik, hogy olyan férfit válasszanak, akinek jó a genetikai állománya, és hogy biztonsággal feltudja vállalni a gyereket.  Ezért most egy negyvenéves jól szituált férfi sokkal vonzóbb tud lenni, mint egy húsz éves, akinek bizonytalan az élethelyzete.

Egyébként ezek a házasságok mennyire tartósak?

Miklós: Ezt így megmondani nem lehet. Az viszont tény, hogy ha a feleség fiatalabb a férfi szorong. Fél, elhódítják tőle. Csak folyamatos munkával, a párkapcsolat gazdagításával lehet fenntartani ezeket a kapcsolatokat.

Zelka: Mert, ha sok szálon kötődünk egymáshoz, akkor az egy nagy rendszer. Míg az, hogy valaki jobban néz ki a párunknál, csak egy szempont. Ha valakihez egy csomó dolog miatt kötődöm, rengeteg közös élmény köt össze vele, akkor ezzel nagyon nehéz versenyezni. A feleség a gyerekekkel együtt fantasztikus vonzerővel bír, és ez egy csomó házasságot akadályoz meg a felbomlásban. Ezért szoktak a szeretők arra panaszkodni, hogy a férfi nehezen szánja rá magát a költözésre.  Válások esetén azonban gyakran látjuk azt, hogy pont a nő volt az, aki keveset tett a kapcsolatért. 

Lehet, hogy a sok kapcsolati krízis mögött az húzódik meg, hogy az ember nem is teremtetett arra, hogy élete végéig testileg-lelkileg monogám legyen?

Miklós: Ha az emberek, mondjuk tíz évre kötnének házassági szerződést, az egy önbeteljesítő jóslat lenne. Nagyon nehéz lenne úgy élni, hogy ne befolyásolja a kapcsolatot a tudat, úgyis véget ér. Amellett nagyon nehéz meghatározni pontosan azt, hogy melyik párkapcsolati ciklus hozza el a legtöbb nehézséget. Egy párkapcsolat olyan, mint egy növény. Az első ciklus, amikor még csak kis hajtás, van egy következő, amikor levelet bont, majd gyümölcsöt hoz ( gyerek) , aztán kiterebélyesedik a lombja, mert már sok területen vagyunk együtt. Van egy organikus fejlődés. A másik véglet a katolicista, mert abban nem kell tenni a házasságért.

Zelka: Ha katolikus értékrend keretében élnek mindketten, akkor jó, de ha nem, akkor egy hatalmas nagy kockázat. Egyébként az evolúció során a génállományunkba nagyon sok viselkedésminta beíródott. Az embernek a monogámiára is ugyanúgy van génje, viselkedésmintája, meg a bigámiára is, és katarzis vagy trauma hatására át tud kapcsolni. Látunk olyat, aki sok-sok éven keresztül monogám volt, és akkor valami hatására átkapcsolt poligámra. De ez működik fordítva is,  ha valaki megtalálja azt a nőt-férfit, akiben valami más van, mint az előző partnereiben. Valami katarzis vagy trauma hatására bekapcsol.

Miklós: Egyébként 1150 esetnél tartunk és nagyon más az általunk megtapasztalt valóság, mint amit a média közvetít. Nem sokkal korábban kezdődik a nemi élet, mint száz évvel ezelőtt, nem sokkal több partnere van az embereknek, mint ötven évvel ezelőtt és nagyon sok a valóban monogám párkapcsolat. A konfliktusoknak a „megszaporodása” pedig azért van, mert az emberek beszélnek róla, mernek segítséget kérni.

Zelka: Meg gyakran olyan információk is visszakerülnek a kapcsolatba, amelyeknek nem kellene. Az egyik legcsúnyább dolog, amikor mondjuk valakinek egy szolgálati úton, spiccesen becsúszik egy kaland. Soha az életben nem fog és nem is akar az illetővel találkozni, túl lehetne rajta,  ehelyett hazamegy és nagy bűnbánóan odaadja ezt a csomagot a párjának. Ahogy egy növényre sem aggatunk köveket, nem terheljük le, úgy a kapcsolatokat sem szabad.

Ezek szerint egy házasságon belül lehetnek kis titkaink?

Miklós: Kell, hogy legyen. Az, ha mindent megosztunk egymással kész katasztrófa. Fontos, hogy meghúzzuk a határt, álmok, kósza gondolatok – amiről nem tehetünk- és a tettek közt.  Ne akarjuk lerombolni azt, amink van, inkább építsük tovább. Élményekkel.

Jankovic Nóra, Új Nő

Visits: 180

Posted on

Nyaralásra készülve

A nyaralás közel akkora veszélyt jelent a családi békére, mint a karácsony.

Ez esetben is hosszas, fárasztó és konfliktusokkal terhes szervezkedést követ egy anyagi határterhelés. Hova, kivel, mikor megyünk, mennyibe kerül, mennyit tudunk kiadni rá.

Az esemény szervezője már csak azért is hálátlan szerepbe kerül, mert más a rendszer egésze szempontjából nézni egy területet, mint önmagában. Például a tengerpart ott köves, ahova egyszerű repülőtéri transzferrel el lehet jutni. Az autó bérelése a szállás színvonalának rovására mehet. Apu inkább sörözne, anyu inkább napozna, apu inkább túrázna, a gyerek pancsolnának.

A veszekedések egyik alapja a teljesen érvényes rész-racionalitások ellentmondása az egésszel.

Fontos eleme még a személetnek, hogy a családi nyaralás a kapcsolat-gazdagítás egyik speciális módja: közös élmények szerzése a szülőségben. Ilyenkor van lehetőség arra, hogy a két szülő rálásson gyermekeire idegen helyzetben, ahogy felderítik a helyszínt, alkalmazkodnak a körülményekhez és mozogni kezdenek a társas dimenzióban.

Mindezen eredeti fejlesztésű, terápiás tapasztalatokkal felvértezve, szakmai tudásunkat elővéve szervezni kezdtük a nyarat.

1. Feltáró beszélgetés: a gyerekek még mindig romantikus kastélyba vágynak, Zelka angol nyelvterületre, lehetőleg a pinky regények helyszíneire. Miklós mindebből kihallotta gyermekkorának egyik nagy álmát, ama Beatles dalból, ami oly régen visszhangzott a fülében:

Every summer we can rent a cottage,
In the Isle of Wight, if it’s not too dear
We shall scrimp and save
Grandchildren on your knee
Vera, Chuck & Dave

Elkezdte nézni a cottage felhozatalt. Szebbnél szebb istállókat, fészereket és tűzoltó szertárakat alakítottak át a derék angolok a magányra vágyó középosztály számára – szűrte le fél nap internetes, telefonos és személyes tájékozódás eredményeképpen.

2. Feltáró beszélgetés: a gyerekek még mindig romantikus kastélyba vágynak, Zelka angol nyelvterületre. Szép, szép az összkomfortos hodály, amelyből körpanoráma nyílik a birkalegelőkre, ameddig a szem ellát, csak hát a legközelebbi angol nyelvterület húsz perc autóval. És akkor ott ki terül elénk nyelvileg? Miklós a pubban bízott sokszorosan, a kortyolás nyelvterületében, a felső erjesztésű sörök felsőbbrendűségében – csakhogy ugye akkor ki vezet visszafelé?

Újabb kör. Hagyjuk változatlanul a fapadost, a bérelt autót, Wight szigetét és a too deart. Fél nap internetes és telefonos tájékozódás eredményeképpen megvan a Tudor kastély, amelyben jelen van a társaságra vágyó angol középosztály – mintegy nyelvterületet szolgáltatva Zelkának és bátorításra szoruló gyermekeinknek. A verseny méretű biliárdasztal, a csapolt sör és a wifi Miklós számára is ígéret. Az árak híven tükrözik az angol és a magyar középosztály között tátongó mély és rideg jövedelmi szakadékot. Fontos körülmény.

3. Feltáró beszélgetés: a gyerekeknek megvan a romantikus kastély, zegzugos, tornyos, ódon. A gyepen angol úrigyerekek. Kipipálva. Zelka angol nyelvterülete kipipálva, Miklós kipiálva a dohányzóval és a billiárddal.

Jöhet az időpont kérdése, szoros összefüggésben az árral. Fél nap internetes és telefonos tájékozódás.

4. Feltáró beszélgetés: ha most azonnal kivesszük a gyerekeket az iskolából, visszamondjuk a bejelentkezéseket és sürgősségi áron veszünk repülőjegyeket, nagyjából ott tartunk, mintha főszezonban fizetünk dupla árat a szállásért.

Legyen az utóbbi, mert az autóbérlés díja szinte változatlan, a kompé is.

Rövid és gyors foglalás ismerős a dalból: 

Drop me a line stating point of view
Indicate precisely what you mean to say,
Give me your answer, fill in a form.

5. Feltáró beszélgetés. Megjött a válasz.

Regret we have no availablity for a number of these dates.

Jelezzük: ez a teljes szöveg. Akinek esetleg hiányozna a megszólítás. És az aláírás.

yours sincerely wasting away

– ismer rá a dalra Miklós.

6. Feltáró beszélgetés. Milyen jó, hogy a gyerekek előtt hallgattunk a Tudor kastélyról.

Először bosszantott minket, hogy már megint elfoglalták a parkolóinkat a turisták.

Aztán jött a megoldás: Budapest egyik legszebb kirándulóhelyére autóznak azok, akik elfoglalták a parkolóinkat.

Beszédbe elegyedni közülük a native englishekkel ugyanannyi esélyünk van, mint Wight szigetén.

Akkor jövünk ki jól ebből, ha itthon maradunk.

7. Feltáró beszélgetés. Jó itthon.

 

Segítségül a Beatles dal:

 

Visits: 36

Posted on

“Úgy érzem, megcsal…” – Vizsgáld felül párkapcsolatod

Nincs még bizonyosság, csak valami homályos érzés, hogy valami nincs rendben. Mennek a napok, egyik a másik után, a pár együtt él, fizikailag legalábbis, de már nem biztos, hogy lélekben is. Mégsem az a kérdés, hogy ki csal meg kit, hanem az, miért alakult így, és egyáltalán: szándékukban áll-e ezen változtatni.

Gyula – nevezzük így! – gyanakodott ugyan. Látta, hogy felesége hirtelen lefogyott, és reggelente, amikor Szilvi csinos ruhákban ment el, kicsit összeszorult a szíve, de csak egy pillanatra, mert a következőben már az üzleti ügyek töltötték ki a gondolatait. Volt egy nehéz üzletfele, akivel sok tárgyalás után kétségessé vált az együttműködés. Késő este pedig, amikor otthon találkoztak, csak feltette a lemezt, hogy már megint mit mondott a partner, és eszébe sem jutott megkérdezni, hogy Szilvivel mi történt. És ha mégis, szívesen elhitte, amit hallott. Egészen megnyugodott ilyenkor. Még sincs semmi baj!

A féltékenység egyszerre öntötte el, amikor rájött, hogy hetek óta nincs szex. Gyanakodni kezdett az angoltanárra, Szilvi főnökére, a szomszédra, mindenkire. A felesége hiába mondta, jöjjön el vele, várja meg egyszer, és nézze meg, mit csinál, merre jár, kivel. De erre soha nem volt idő, így maradt a gyötrődés és az önsajnálat.

Amíg ez így ment, addig nem kellett a dolgok mélyére nézni. Hiszen ő volt a szegény áldozat, aki ha célzott rá, hogy a felesége már megint nincs otthon, akkor mindenki megsajnálta. Őt felmentették, míg a feleségét… nos, őróla egyszerűen leszedték a keresztvizet, megkapta az ilyenkor szokásos összes jelzőt.

Azóta sem derült ki, hogy vajon Szilvi csalja-e Gyulát, de lehet, hogy furcsán hat a következő megállapítás: talán nem is ez a lényeg.

Ki kell lépnünk az elfogadott normák közül, nem csak azt látni, hogy az a „bűnös”, aki elhanyagol, esetleg megcsal, és az az „áldozat”, akit elhanyagolnak (?), esetleg megcsalnak. Bár valóban sokkal könnyebb okolni a másikat, és sokkal nehezebb megnézni, hogy mi a történtekben a mi részünk.


Baktay Zelka és Miklós, párkapcsolat terapeuták

Mit tanácsol a szakember?

Nézzünk magunkba, mielőtt szakítani akarnánk!

Egy jól működő párkapcsolat négy lábon áll, elemezni kell esetről esetre, van-e ezeken a területeken együttműködés feleség és férj, nő és férfi között – mondja Baktay Miklóspárterapeuta.

Az anyagiak területe: Ezen a szinten meg kell vizsgálni, ki keresi a pénzt, egyensúly van-e közöttük, vagy az egyik javára elbillen a mérleg, és ezért a másik erőtlenebbnek érzi magát. A pár együtt dolgozik-e valamin, vagy az élet egész más területén munkálkodnak? Nem szerencsés, ha csak egyvalakire hárul a megélhetéshez szükséges javak előteremtése, mert ez az egyiknek túl nagy teher lehet, míg a másik számára kiszolgáltatottságot jelenthet.

A gondoskodás szintje: Azt kell végiggondolni, kinek mi a feladata, a dolga a családban, ezekről közösen határoznak-e, vagy csak az egyiké egy-egy részterület ellátása. Például ahhoz, hogy egy pár kimozdulhasson otthonról, akár csak néhány órára is, valakinek meg kell oldania a gyerekek biztonságos elhelyezését. Közösen döntenek erről, vagy mindig egyvalakire hárul a gyerekekről való gondoskodás feladata?

Társas szint: Milyen helyzetek azok, ahol a pár együtt, összetartozóként jelenhet meg? Vannak-e közös barátaik? Vannak-e olyan együtt végzett tevékenységek, amelyek mindkettőjük számára örömöt szereznek, vagy külön járnak inkább szórakozni? Külön baráti társaságuk van?

Az érintés szintje: Ha az előző háromban nincsen vagy nagyon kevés a közös pont, akkor valószínűleg a pár nincs összehangolódva. Ha az az igény sincs már meg, hogy egymás szemébe nézzenek, vagy megérintsék egymást, miután összetalálkoztak, akkor nagyon kevés az igazi „érintés” közöttük. Ebből pedig az következik, hogy ha van is szex esténként, akkor az már nem adhat igazi örömöt.

Nem az a természetes, hogy a kapcsolatban minden rendben megy, hanem az, hogy folyton szembeszél van, és ezzel kettőjüknek együtt megküzdeniük – állítja Baktay Miklós. Ahhoz, hogy társunk ne a kapcsolaton kívül keresse a megoldást egy harmadikban, nekünk is át kell alakítanunk az életünket. El kell dönteni, akarunk-e még együtt örülni.


3 tanács, hogy újra boldog párkapcsolatban élhessen

Baktay Zelka párterapeuta tippjei:

1. 100 százalék együttlét

Azért fontos csak úgy együtt lenni, mert a szerető épp ezt az elfeledett örömöt adja meg. Akiben felmerül a gyanú, hogy a párjának szeretője lehet, az jól teszi, ha végiggondolja, hogy párja valószínűleg lélekben is készül a randevúkra, és lehet, hogy csak egy-két órát tölthetnek együtt, de azt nem zavarja semmi és senki.

Vajon van ilyen tökéletesen egymásnak szentelt időnk? Vajon van olyan nap, amikor készülünk a találkozóra, amikor semmi másra nem kell gondolni sem? Mert ha nincs, akkor jó, ha elkezdjük keresni a lehetőségeket. Egy hét 168 órából áll – jutni fog idő egymásra is.

2. Hívd randira!

Ha valaki randevúra hívja a másikat, és ezzel megpróbál kiszállni a megszokások közül, kétséges lehet, hogy a másik igent mond-e. Ha nem, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy vége mindennek. Mert lehet, hogy csak rossz pillanatban hívtuk, és a másik tényleg el van merülve a munkájában. De az is, hogy rosszul próbáltuk felrázni. Ha színházba invitáltuk, miközben ő utálja a színházat, akkor megint csak a magunk örömére gondoltunk, és nem a másikra. Egy jól működő kapcsolatban több olyan tevékenységnek is kellene lennie, amelyeket mindketten szívesen csinálunk, amelyekről lehet tudni, hogy a másikat érdekli és megmozdítja.

3. Ha mégis van másik

Nem sok jóval kecsegtet, ha ezek a próbálkozások sorra kudarcot vallanak. Azt jelezheti, hogy a másik eldöntötte: mást akar. De érdemes azért tudatosan is utánajárni, a párunk hogyan képzeli a jövőt. Mert lehetséges, hogy szeretője van, de az is, hogy a jövőképében soha nem szerepel a szerető valóságos társként, mert ott a feleség áll. Ilyenkor fordul elő az, hogy amikor a házasság – valami másért – mégis tönkremegy, akkor a szeretői viszony is megszakad! Ugyanis lehet, hogy a helyzetet épp a szerető stabilizálja.

Mikor, kivel csal meg?

A kérdés nem annyira misztikus, mint ahogy első pillanatra látszik, mert gyakran ez is tipikus. Először is, „megcsalni” a másikat nem csak egy harmadikkal lehet, mert könnyen lehet, hogy a „harmadik” a munka, a sport vagy valamilyen szabadidős tevékenység. Ha valóságos személy, akkor sem kell túl messzire menni, hogy megtaláljuk, mert leggyakrabban az életünk része, ott van a munkahelyen, a hasonló helyzetű szülők között, a társaságunk tagja, vagy épp a barátaink közül kerül ki. Tipikus helyzetek is léteznek. A férfiak általában a kisgyerekes, otthon ülő anyákat csalják meg, a feleségek viszont akkor kereshetik máshol a szerelmet, amikor a gyesről visszatérnek a munkába…

Rist Lilla írása,
megjelent a Nők Lapjában 2010. 08. 18.-án

Visits: 42

Posted on

Szerelem biztosítással?

Álomférfi vagy női álom?

Mit tehetünk, ha vágyaink férfi szereplője és életünk társa nem ugyanaz a személy? Ha a félrelépés tabu, de időnként olyan jó előhívni a „tartalékszeretőt” a képzeletünkből és eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha… Csak hogy az ő küldetése legtöbbször véget is ér, mielőtt valódi kísértésbe vinne minket.

Dórának minden megadatott, amiről egykor álmodott. Fényes esküvő, szép otthon, rendes férj, szárnyaló karrier. Ő egy ideje mégsem volt boldog, mindaddig, amíg egy zsúfolt hipermarketben össze nem futott régi nagy szerelmével, Gáborral. Ekkor azon kapta magát, hogy ők ketten vadul flörtölnek a tisztítószerekkel rakott polcok között. Innentől kezdve egykori szerelme újra beférkőzött a gondolatai közé. Fantáziájában romantikus képeket pergetett magának kettőjük főszereplésével. Tiszta sor volt számára, hogy nem hagyná el a férjét Gáborért, ugyanakkor szinte kivirult a tudattól, hogy egy másik férfi szemének tükrében szexinek és izgalmasnak láthatta magát. Találkozgatni kezdtek…

Flört igen, szex nem
Gábort mi Hufnágel Pistinek címkéznénk, az amerikai pszichológusok azonban konkrét fogalmat alkottak a Gáborokról: ők a back-up férfiak, vagyis a tartalékosok, a B-tervek, akiknek speciális rejtekhely dukál az álmodozó nő elméjében. Ahogy Dóra fogalmazott: „A férjem jelenti számomra a biztonságot, Gábor pedig hab a tortán, sebtapasz, ha valami fáj, erőforrás, amikor fáradtnak érzem magam. Időnként viszont ő maga lesz a torta, amit legszívesebben azonnal felfalnék. Ilyenkor alig bírok az étvágyammal. Amikor otthon egyik eseménytelen nap követi a másikat, vagy összezördülünk a férjemmel, jó gondolni rá. Csak elképzelem magunkat mindenféle mesés helyzetekben, és máris szebb színben látom a világot.”
Dóra és Gábor esete egyáltalán nem egyedi, sokan színezgetik az életüket titkos ugyanakkor teljesen ártatlannak tűnő sms-, vagy e-mail váltásokkal, esetleg találkákkal fűszerezve. A back-up férfi felé nem a félrelépés vágya hajtja a nőket, bár a szereplők folyamatosan az erotika határmezsgyéjén táncolnak, de szinte soha nem lépik át azt a bizonyos határt. Hiszen minden ábrándozó nő tudja, hogy ez az ihletett állapot csak addig tarthat, amíg „Hufnágellel” nem kell azon vitatkozni, miért dobálta szét a zokniját a lakásban.
„Az idealizált partnernél a nem odavaló tartozékokat egyszerűen lehasítjuk. Egy álomképbe ugyanis nem fér bele a szétdobált szennyesruha vagy a reggeli szellentés – magyarázza Baktay Miklós párterapeuta, aki szerint „tartalékférfi” mindig akkor értékelődik fel, ha a párkapcsolatunkban tudattalan deficit van. A régi partner nyújtotta biztonságérzet egyfajta homeosztázis (kialakult egyensúly), amit nem szívesen rúgunk fel. Vágyakozás közben előszedjük a „tartalékosunkkal” közösen megélt önfeledt pillanatokat, feltöltjük magunkat ezekkel, de nem megyünk ennél messzebbre.
„A vágyódás szempontjából mindegy, hogy Hufnágelünk kitalált vagy valós személy, ő akkor is csak egy fantázia, akit életünk létező elemeiből rakunk össze olyan tulajdonságokkal ruházva fel, melyekkel nem is rendelkezik. Utóbbiakat meríthetjük akár egy regényből vagy egy filmből is” – fűzi hozzá Baktay Zelka.

Védő vágyak
Szakértőink szerint ősi vágyunk, hogy a „jelen nyomorát” vágyakozással enyhítsük, hiszen pszichénket élményeink határozzák meg, általuk növelhetjük lelki energiánkat. A fantáziálás is egyfajta lelki energiagyűjtés, ami a jó pillanatainkból töltekezik. Tudattalanunk azonban nem ismeri fel azt, hogy az a titkos összevillanás mindössze pár másodperc volt, hiszen az élményeknek nincs időkorlátuk. Ha ínséges időkben megnyitjuk lelki zsilipeinket, az egykor megélt értékes pillanatok előtörnek. A férfiak, akik után vágyódunk, érzelmi biztosítékok arra az esetre, ha egyedül maradnánk. Ez persze nem tűnik egyenes megoldásnak, ám az álmodozók mentségére legyen mondva, ez a fajta elvágyódás illetve a háttérben lévő érzelmi deficit az esetek nagyobbik részében nem tudatos.
„A vágyakozás egyfajta énvédő mechanizmus, ami gyakorta tudattalan marad. Volt egy esetünk, amikor egyetlen árulkodó mondatból szökkent ki, hogy a feleségével érkező páciensünk szerelmes a szomszédasszonyukba. Ennek ő maga egyáltalán nem volt tudatában. De akár egy ismeretlen is kiválthatja a szerelem vegetatív érzését. Gondoljunk csak a kamaszokra, akik egy elérhetetlen sztárba is bele tudnak szeretni!” – mondja Baktay Miklós.

A Hufnágel-mítosz
Baktay Zelka szerint a jól megszokott partnernek – tudtán kívül – egy álomképpel kell versenyre kelnie, hiszen „Hufnágel” egy ideált testesít meg. „A másik férfi térnyerése változatosság iránti igényt mutat, amit egy kis játszadozással, kísérletezgetéssel a kapcsolaton belül is lehetne orvosolni. Emellett a sors bármikor hozhat olyan fordulatot, amely a párunkat újra felértékeli a szemünkben. Például megtetszik egy másik nőnek és a cinkos összenézéseket látva rádöbbenünk arra, hogy a számunka már kissé unalmas kedves bizony kelendő férfi. Az is megfigyelhető, hogy a genetikai alapjegyek, vagyis a fenotípus tekintetében az aktuális partner és a gondolatainkba férkőző férfi általában két külön típust testesít meg. Nekünk nőknek ilyen szempontból nagyobb a mozgásterünk, hiszen már egy hajfestéssel is változatosságot adhatunk a párunknak.”
Zelka szerint a B-tervben a „Megtehetném, ha akarnám…” , vagyis a választás lehetősége a vonzó. Talán furcsán hangzik, de a párunkat is jobban fogjuk becsülni, ha azt látjuk, másnak is kellünk, hiszen a viszonzott érdeklődéstől magunk szemében is felértékelődünk. Szintén táptalajjal szolgálhat a vágyakozásnak, ha kitörünk az aktuális, nem éppen ingergazdag párkapcsolati környezetünkből. Például évekig otthon voltunk a gyerekkel, aztán visszamegyünk dolgozni, és örömmel konstatáljuk, hogy a férjünkön és a játszótéri apukákon kívül léteznek más férfiak is. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni: ha Mézga és Paula házassága jól működne, Hufnágelnek nem teremhetne babér!

A megtestesülő vágy veszélye
A fejünkben élő férfi gyakran csak addig tart minket izgalomban, amíg elérhető közelségbe nem kerül. Ezt támasztja alá Olga története is:
„Eleinte csak unaloműzésből ábrándoztam a jóképű kollégámról, sosem gondoltam volna, hogy ez a dögös és közvetlen fickó valaha közeledni fog hozzám. Gyakran fantáziáltam róla, nem ritkán szex közben is rá gondoltam. Amikor azonban randira hívott, mesés álomképeim repedezni kezdtek. Rádöbbentem, hogy nem jelent rám kísértést. Ma sem tudom, hogy inamba száll a bátorságom, vagy egyszerűen fontosabbnak tűnt a biztonságos bázis az új szigetnél?”
„Tartós ábrándjaink tárgyának általában olyat választunk, akivel van egyfajta távolság, aki elérhetetlen, hiszen csak így válhat belőle ideál – hangsúlyozza Baktay Miklós. – Ha az ideál a közelünkbe kerül, jön a felismerés: mégsem kell az elköteleződéssel járó sok cécó. Ha valakire dühösek leszünk, arra gondolunk, Hű, de lekevernénk neki egyet! Ha valakit vonzónak találunk, akkor erre: Hű,de lefeküdnék vele! Felettes énünk azonban közbelép és nem enged tovább a képzelődésnél. Ilyenkor beindul a fantáziálás, ami megóv az elhamarkodott tettektől.”
Szakértőnk szerint a B-tervre váltás, avagy a beteljesülés hihetetlen mennyiségű gátlásunk miatt sem motivál minket. Egy párkapcsolat csak alkalmazkodással fejlődhet, ezért pedig hajlamosak vagyunk háttérbe szorítani a vágyainkat, még akkor is, amikor unjuk a másik egyformaságát.

Vissza a valóságba
De mégis hogyan fordulhat a kocka, hogyan terelgethetjük vissza a gondolatainkat a mit sem sejtő partnerhez, anélkül, hogy ebben az ábrándos lelkiállapotban elevickélnénk a beteljesülésig, vagyis a szeretői viszonyig?
„Az idealizált „tartalékoshoz” hasonlóan túlidealizált szereplő a szerető is – hangsúlyozza Baktay Zelka. – Ameddig csak heti néhány óra adatik vele, és a közös időben a legjobb formáját kapjuk, addig az aktuális partnerünk hátrányt szenved. Viszont ha a szerető a társunkká lép elő, vele kelünk, vele fekszünk, és mondjuk a volt férjünk kerül olyan helyzetbe, hogy csak heti pár órában kell kedvesnek lennie velünk, hirtelen azon kaphatjuk magunkat, hogy ő jelenti nekünk mindazt, ami korábban a szerető volt. A férj helyzetét a gondolatainkat rabul ejtő férfival szemben még az is nehezíti, hogy rugalmatlanná válik az a viselkedéssáv, amit látunk belőle. Hiszen egy idő után már csak a padlón hagyott zoknira vagy a csámcsogására figyelünk fel, azt nem, hogy valósággal szárnyal a munkahelyén, remek tanár vagy sikeres menedzser. A megmentő megoldás: újra felfedezni őt azokban a helyzetekben, amelyekben álmaink pasiját látjuk! No és azt se feledjük el, hogy ha a vágypasira törne rá a hasmenés az otthonunkban, azonnal repedezni kezdene a jól összerakott vágykép!”
Amikor ezt tolmácsolom Dórának, bölcsen mosolyog: „Nálunk ez a szakasz sohasem jön el. Biztos vagyok benne, hogy Gábor előbb-utóbb talál magának egy független lányt, akivel teljes lehet az élete. Ha ez bekövetkezik, keresek valaki mást, aki a fantáziáim főszereplője lehet. Szükségem van a tejszínhabra!”

A vágyakozás ciklusfüggő
Baktay Miklós szerint korántsem véletlen, hogy bizonyos napokon jobban vágyunk a mindent felforgató érzelmekre, a lángolásra: „Egy kutatásban az egyetemista résztvevők változtatható arcokat nézegethettek a monitoron. Megfigyelhető volt, hogy a menstruációs ciklus elején „jóravaló apukákat” választottak, míg a peteérés tájékán sokkal inkább a macsó típust találták vonzónak. Ebben az időszakban tehát könnyebben megfogalmazódik a nőkben a „nekem más kell” gondolata. A vágyakozás a peteérés idején felerősödik, a ciklus elején és végén azonban fontosabb a biztonság, így jobban húznak a régi partnerhez.”

Bakos Zsuzsi írása

Visits: 53

Posted on

Meddig bírjuk lábujjhegyen? – Azt szerettem meg, aki veled vagyok


Tanácsok első randevúhoz

Egy első randevú senkinek sem könnyű. Néha kifejezetten nagynak érezzük a tétet. Van néhány megfontolandó tanács, ötlet, hogy az első találkozás tényleg arról szóljon, amiről szeretnénk: az ismerkedésről.

Nem hinném, hogy lesz ebből valami. Nem szeretem az olyan férfiakat, akik a dekoltázsomba ugyan belefúrják a tekintetüket, de már a szemkontaktus… És sokat beszélt. Sajnos csak magáról. Például, hogy milyen sokat utazik. Azt akarta finoman közölni, nincs igénye tartós kapcsolatra, ő szabad ember. Vagy ha mégis, akkor biztosan olyan nőt akar, aki otthon, a lakást glancolva várja. Persze én is közöltem vele finoman, hogy hány évig tanultam, dolgoztam, míg odajutottam, ahol vagyok. Ebből megértheti, hogy nem fogast keresek, amire ráakaszthatom az életem, hanem igazi társat. Próbáltam kérdezgetni, de a saját nagyszerűségén kívül mást nem érzett lényegesnek. Amúgy nagyon helyes, humora is van, de az én vicceimet nem értékelte. El van szállva magától. Kár volt ennyit készülődni. Ráadásul melegem volt, elkezdtem izzadni, amitől még idegesebb lettem…

Milyen volt? Nem is tudom… Jól néz ki, de eléggé erőszakos. Jobban szeretnék olyat, aki kicsit egyszerűbb eset. Úgy nézett, hogy fogalmam sem volt, mi a baja velem, de egyre idegesebb lettem tőle. Amitől persze hülyén is éreztem magam, nem hoztam a legjobb formámat. Nem jöttek be a vicceim, vagy neki nincs túl jó humora… Nem nagyon érdekelte a munkám, biztos ő is az a típus, hogy mindegy mit csinál a férfi, csak hozza haza a pénzt a családnak. Bár ahogy a munkájáról beszélt, abból meg inkább az derült ki, hogy nagyon is fontos neki a karrier. Nem is tudom… Alig evett. Jó a lába. A szeme? Talán barna…

Az ismerkedés, az első találkozás során az emberek általában lelkileg lábujjhegyre állnak, magyarázza nagyon láttatóan Baktay Zelka és Baktay Mihály. A párkapcsolati terapeuták szerint ösztönösen teszünk így, csakhogy ez a meglehetősen kényelmetlen tartás éppen a megismerést nehezíti.
– A férfiak az első találkozáskor gyakran ugyanazt a stratégiát választják a nőkkel is, amit férfiakkal szoktak. Vagyis dominancia harcot vívnak, ahol az számít, kinek van jobb állása, több pénze, nagyobb autója és így tovább… Azt gondolják, hogy ami őket a férfiak között magasabbra emeli, az tetszik majd a nőnek is. Mindez, vagyis hogy minél nagyobb státuszúnak mutassa magát, nagy erőfeszítést kíván, ami miatt szinte egyáltalán nem tud a nőre figyelni, aki ott ül vele szemben. Kicsit olyan ez, mint amikor kamaszkorunkban csak arra tudtunk koncentrálni bemutatkozáskor, hogy a saját nevünket elmondjuk, a másikét meg sem hallottuk. Így viszont a nő azt a következtetést vonja le, hogy hiszen ez önmagába szerelmes, csak magáról tud beszélni, rám nem is figyel. Ezért szoktuk kérni a nőktől, akikkel foglalkozunk, ígérjék meg, hogy akivel egyszer találkoznak, azzal még kétszer, lehetőleg más-más szituációban is randevúznak.
Nagy élettapasztalattal bíró asszonyok nem véletlenül mondogatják, hogy édes lányom, egy randevú nem számít semmit, egy férfit annyiból nem lehet megismerni… Ugyanakkor teljesen természetes, hogy az első találkozáskor mindketten idegesek, bizonytalanok.

Te az autóddal, én a dekoltázsommal…
– Nehéz helyzetekben bekövetkezik a regresszió, visszalépünk egy korábbi állapotba, és gyerekek módjára viselkedünk. Vagyis küzdünk a másik figyelméért. A férfi a státuszával, a nő a testi adottságaival hivalkodik. Azt pedig a reklámszakmából tudjuk, hogy a figyelem megszerzéséhez hipernormális ingerek kellenek, vagyis mindketten rátesznek egy lapáttal – magyarázza Baktay Miklós.

Tegyük lábhoz a fegyvert
Szakértőink szerint a legjobb módszer, ha valami közös cselekvés, aktivizáló program keretében történik az első találkozás. Lehet az kirándulás, múzeumlátogatás, játék, bármi. Ez sok feszültséget felold. Fontos, hogy a jelenben maradjunk, ne rágódjunk régi tapasztalatokon, ne spekuláljunk, akar-e a másik elköteleződni, szeretne-e családot, vagyis ne értelmezzünk, hanem észleljünk és tapasztaljunk. Csak ezzel a nyitottsággal ismerhetünk meg egy másik embert.
– A férfiakban az erőteljes megfelelni vágyás azzal oldható, legalábbis mi ezt szoktuk tanácsolni, hogy arra koncentráljanak: megfelel-e nekem ez a nő? Szívesen jön-e majd velem raftingolni vagy örökké színházba kell járnom vele? Ezt kell kideríteniük. A nők pedig azzal tehetik a legtöbbet, ha abbahagyják a küzdést. A párkapcsolat nem a küzdelem terepe. Ha én egy férfit szeretnék magam mellé, akkor engedjem, hogy ő férfi lehessen. Ha a nő nem veszi fel a fegyvert, akkor a férfi sem küzd tovább, nincs miért, és akkor jut ideje, ereje arra, hogy figyeljen ránk. Ne az legyen egy nő célja, hogy szuper legyen a randevún, hanem, hogy az a férfi, akit párjául szeretne, szuperül érezze magát vele. És jó azt is tudni, hogy a férfiakban az izgalom emeli a tesztoszteron szintet, vagyis erőteljesebben jelenik meg az erotika. Egyébként a nőkben a ciklus változásával változik, hogy mely napokon mely férfi erényeket értékel többre, ez biológiai tény.

Legyen a célunk: közös élmény
A Baktay házaspárnak egy egyetemista lány mondatát idézem: Az a baj, hogy én nem ismerem a férfiakat… Ez a húszéves lány attól félt, hogy mást vár el, mint amit kellene, nem kellően megértő, így nem lesz képes egy boldog párkapcsolatra. Ráadásul a nőknek készített filmek is csupa egyoldalú, érzékeny, beszélgetésre mindig kész, előbb-utóbb tökéletessé „csiszolt” férfiakat mutatnak.
A nőknek sem könnyebb, nekik meg a hibátlan címlaplányokkal kell szembenézniük – teszi hozzá Baktay Zelka. Azért tudnak egymásról keveset férfiak és nők, mert kevés a közös élményük. Az élmények egy része Hollywoodból jön, az meg a klisék világa. Ott egy első randevú New York egyik éttermében zajlik, magas poharakkal az asztalon. Pedig érdemes volna a filmekben arra a zenével kiemelt részre koncentrálni, ahol a szerelmesek együtt korcsolyáznak a Central Parkban, bicikliznek az esőben, hógolyóznak, mezítláb sétálnak az óceán partján. Ezeket kellene modellezni. Abba leszek szerelmes, akivel jó dolgokat élek át együtt, és közben jól érzem magam. Azt szeretem meg, aki vele vagyok.

Hulej Emese írása

Visits: 59

Posted on

ÚGYMARADTAM

Baktay Miklós novellája

Mégiscsak elszakad néha az idő. Velem megtörtént. Amikor meséltem édesanyámnak, egyből rávágta:

– Hexensussz! Így járt Éva nénéd is a minap. Lehajolt, aztán meggübbedt.
– Csakhogy nekem nem fájt semmim!
– Fájt volna, azért nem mozdultál.
– Amikor megmozdultam, akkor sem fájt.
– Az ilyen nyeklésnél áll bele az emberbe, mondom, Éva nénéd is így járt.
– Velem nem ez történt.
– Akkor megkukultál. Az agyadba kaptad a hexensusszt.

Talán a lendületem hiányzott, esetleg hülyéskedtem, vagy a kalandvágy vezetett. Akárhogy is, bennragadtam egy időgödörben. Belezakkantam, aztán csak lesegettem kifelé belőle, figyeltem, hogyan pörögnek körülöttem az események.

Lehet, hogy Zsolti motorbalesetével kezdődött. Milyen jó lett volna neki, ha az időkátyúba sikerül beledöccennie. Ehelyett egy furgonba durrant bele. Csak hisszük ám, hogy ilyenkor kétfelől négy kamera svenkel, szól a bajzene, aztán háromszor is lelassítva látszik az ütközés. Igazából pöfögsz, a barátnőd ölel, a furgon meg kezd kitolatni az útra. Lassítasz, a barátnőd hozzád simul és előre kandikál. A furgon megtorpan. Gyorsítasz, a barátnőd jobban szorít, mert fél, hogy lemarad, kiszalad alóla a gyorsuló motor. A furgon mégis elindul. Röviden sikolt a fék, eldobod magad, ellököd a motort a furgon alá és már ébredsz is az intenzíven. A pillanat csak neked maradt ki. Ez nem az a kimaradt pillanat. Az idő rád sem bagózik, míg nem vagy jelen, tökéletesen megváltozik az életed. Száguld tovább az idő, te meg vele. Nem tudsz megállni, lassítani, röpülsz, riadtan lobog utánad ölelő barátnőd, hogy abban a pillanatban becsapódjon bukósisakja a csigolyáid közé. Már csitulnak a belső vérzések, már érzed, hogy nem fáj, hogy nem tudod mozdítani, érzed, hogy nem. Oda nem hat a gondolatod. Onnan nem jön semmi. A derekad alatt nem te vagy te. Oda ragadt a halál.

Amikor én úgy maradtam, azt gondoltam, talán azért kerültem ebbe a helyzetbe, mert nagyon el akartam képzelni, milyen, amikor nem fáj a gyomrom a fekélytől, amikor nem érzem, ha vizelnem kell, ha szikével matatnak a csontomon. Az idő elhullott cseppjében zárványként bezárva várva mégis valami egyezséget köthettem a vendéglátómmal, mert azért nem voltam teljesen bezárva. A fejem kilógott. A nyakamat tudtam mozgatni. Elképesztő, milyen mélyen ül az izomzata. Próbáld meg! Ha erősen előrehajtod a fejedet a derekadnál is húzza a csigolyákat. Szóval nagyjából nyaktól lefelé hagytam a testemet a megakadt pillanatban.

Esetleg onnan jött a testi mozdulatlanságom, hogy töprengtünk, mivel lehetne segíteni Zsoltin. Mi lenne, ha szereznénk neki új testet? Ami nem béna. Átültetnénk a fejét. Az ereket biztosan lehetne csatlakoztatni, úgy, mint a szívműtétnél, a vérkeringést is fenn lehetne tartani. Igaz, a gerincvelő millió idegvezetékét egyelőre nem tudnánk összeforrasztani. Ott ülne a feje egy idegen testen. A sajátja is eléggé idegen. Csak nézi, ahogy harisnyát húznak a lábára, katétert tuszkolnak a fütyijébe, csak nézi, ahogy lépegetnek körülötte. Mindez távoli lett számára. Elérhetetlen. Nem érti, én miért léphetek, ő miért nem.

Igazából akkor kezdett döcögni bennem az idő, amikor töltöttem a vizeskancsót. Csorgott bele a víz, szépen, egyenletesen, de félig sem volt, mégis elzártam a csapot. A kezemben még ott volt a kiskanál, amivel belekóstoltam a krumplipürébe. Számban enyhén sós íz. Gizella sürgölődött, kenyérsütéshez készülődött. Jobb kezemben a kancsóval, balban a kiskanállal elfordultam a mosogatótól, de lépni már nem tudtam. Megálltam és úgy maradtam. Mintha lefényképeztek volna, mintha sóbálvánnyá dermedtem volna. A kancsó enyhén megdőlt, a víz felszíne finoman fodrozódott. A kanál bal a tenyeremen feküdt, az ujjak tövében, ahogy a bicskások szokták tartani a kést. A fejemet tudtam mozgatni. Nyakamat nyújtogatva néztem végig magamon. Csirke módjára pillogattam, illegettem a fejem. Régen vásári fotósnál lehetett bedugni az arcunkat a festett huszár arca helyébe. Az én testem olyan volt, mint a huszár egyenruhája, lova. Csak lesegettem kifele belőle. Ilyesmi volt. A testem leállt. Gizella talán nem vett észre semmit, talán értette, amit én most sem, mindenesetre nyugodtan kérdezte, tegyen-e rozslisztet is a kenyérbe. Élénken helyeseltem. A rozs remek ízt ad. A krumpli lazít, a rozs ízesít. Gizella megkért, tenném odébb a pipámat meg a dohányt az asztalról, hely kéne a gyúráshoz. Hej, haj, kéne. Lehet, hogy kéne. Szívesen megtenném. Az van, hogy én most úgymaradtam. Egy pillantással végigmért, azután már fordult is a tésztához. A dagasztást nem lehet abbahagyni. A pipát nem tette arrébb, kerülgette. Engem is. Kikerült, amikor vízért jött a csaphoz. Nem úgy került, mint egy bútort, hanem ahogy máskor szokott. Kissé hozzám ért. Jól esett mozdulatlan karomnak. Kértem, nézze meg, milyen a víz tükre a kancsóban, már jó ideje tartom így, szerintem mégsem remeg a karom. Megnézte. Simának találta. Igyekezett vissza a tésztához.

Háttal állt, amikor javasolta, üljek oda az asztalhoz, ha nincs kedvem mozdulni. Bizonytalan magyarázkodásba fogtam. Talán kedvem is van mozdulni, lehet, hogy tudnék is, csak nem szántam rá magam igazán. Gizella együttérzőn mért végig. Észrevette, hogy a bal karom emelkedett egy kicsit az utóbbi fél órában, talán igyekszik egy szintre kerülni a jobbal, amiben a nehéz kancsó van. Tiszteletreméltó buzgóság. A bal lábamon egészen jól álltam, kissé a külső talpélen, ahogy a fordulásnál jött, a jobb talpamból viszont mindössze a nagylábujjam tövének környéke érte a földet. Kissé labilis helyzet. Alaposabban nem vehettem szemügyre magam, ennyit láttam nyakamat nyújtogatva, lehet, hogy eldőltem volna, ha tovább kíváncsiskodok. Az én kedvesem közben kész lett a dagasztással, félre tette a tésztát kelni. Odajött és megpuszilgatta mozdulatlan karomat, lábamat, a támaszkodó lábujjamat. Jól esett. Kellemes borzongást éreztem. Hozott egy tükröt, hadd lássam, hogy áll a lábam. Megkérdeztem, érti-e mi történt velem igazából. Annyit mondott, szerinte nincs kedvem mozdulni. Dehogynem! Csak nem akaródzik. Jó lett volna átölelni. Mint a gúnár, úgy nyújtogattam a nyakam egy csókért. Megkaptam.

Azon kezdtünk töprengeni, miért éppen ennyit tudok mozgatni magamból. Talán úgy bénultam-e le, mint a múlt század nagy hisztérikusai? Például a lábuk a harisnya combvonalában? A csipkeszegély alatt tűvel szurkálták, égették őket, nem érezték. Hipnózisban azután elmúlt a bénaság róluk. Csakhogy én nem bénultam meg. Éreztem mindent. A karom nem fáradt el a nehéz korsó tartásától, pedig már jó órája álltam így. Azt sem mondanám, hogy nem éreztem a súlyát. A gyűrűs ujjamat határozottan nyomta, lehet, hogy még fájt is. Ón fedeles majolika, igazi bajor söröskrigli. Nyújtogattam a nyakam, hogy alaposan megnézegessem. München látképe, a Frauenkirche és a Rathaus a Szentháromság szoborral, szökőkúttal. A tér néptelen. Az ón fedélben védjegy. A víz felszíne igazán alig fodrozódott.

Később, amikor már kikerültem az időgödörből, próbaképpen ugyanúgy visszaálltam. Ahogyan a baleseteket szokták rekonstruálni. Könnyedén megtaláltam a helyzetet, a mozdulatot, amibe belefagytam. Csak percekig bírtam, talán 4 percig. Megmértem. Egy kiló húsz deka volt a korsó félig vízzel. A mellem magasságában tartottam. Ahogy egy kriglit vinni szoktunk. Be van ám az szabályozva! Ha egy kicsit lejjebb van, olyan, mintha talán ki akarnám önteni, ha egy kicsit feljebb, mintha igazából koccintásra lendíteném. Centiken múlik. A fülét belülről a mutató- és a középső ujjunk öleli, alulról és kívülről a gyűrűs tartja. A folyadék felszíne párhuzamos az alkarral. A helyzet rekonstruálásának öt perc alatt vége szakadt. A karom remegni kezdett, a lábam görcsbe állt.

Akkor azonban nyugodtan álltam. Nem mondanám, hogy a majolika ridegségével, rezzenéstelenül. Inkább úgy ahogy az ólom dermed. Érzed, még nem végleges a kiöntött forma, ha moccantanád, talán még változna, belül még forró, lehet, hogy csak vékony héjburka szilárd, mint földanyánké. Ha sorsodat akarod kiolvasni, még nem érdemes kezdeni, de azt is tudod, magától már nem változik igazán. Szépen fémmé szilárdul, bimbózó rózsává, csöndes madárrá, hegyes lándzsává. Ilyen dermedten álltam a mosogatónál, ahonnan ráláttam a mikrosütő órájára. Már hatvanhat percet töltöttem testi mozdulatlanságban, már távoli emlék volt, hogy mit is akartam a korsó vízzel, a kiskanállal, már távoli emlék volt, hogy Gizella hozzám ért, hellyel kínált. Valaha a pipát is el akartam rakodni az asztalról, de még mindig ott éktelenkedett a letakart, kelő tészta mellett. Zaklatott csendélet. A korsó füle a gyűrűsujjam izületére nehezedett. Nyomta. Nem éppen elviselhetetlenül, mint később, a gyorsított visszajátszásnál, csak úgy érezhetően. Tudtam, hogy nyomja. Ennek egy kicsit örültem, de még nehezebb kérdéseket vetett fel. Tudtam, hol a kiskanál, hol tartom a karom, hogy félig ki vagyok facsarodva. Akkor meg minek állok így!

Miért ne. Álltam, mint az alkoholista, aki tudja, holnap már nem fog inni. Vártam, mint a beteg, aki tudja, holnaptól már jól lesz. Kicsit még vártam, mint a hívő, aki tudja, holnap övé a bizonyosság. Olyan magyarosan álltam.

Az a baj, hogy akkor tudunk igazán leírni valamit, ha értjük. Legalábbis úgy érezzük, értjük. Hülyeség azt mondani, hogy vitára bocsátok egy írást. Egy frászt. Az írással prófétálunk. Eddig legalábbis azt írtam, amit tudtam. Bizonyosan. Azért írtam, mert azt hittem, így többen figyelnek rám. Ha rámtört a kellemetlen érzés, hogy lassan egyedül maradok. Ha vágyálmot láttam. Most ezt tényleg azért írom, mert nem tudom, mi történt velem. Talán valaki megmondja.

Azt mondod, svihák vagyok, mert valójában tudom, hová akarok kilyukadni, nagyon is megértettem, mi történt velem. Nem. És nem is tudom jól megírni. Ott van például az a mondat, hogy “Jobb kezemben a kancsóval, balban a kiskanállal elfordultam a mosogatótól, de lépni már nem tudtam.” Már te is tudod, hogy nem kancsó volt. “Ón fedeles majolika, igazi bajor söröskrigli.” Lehet, hogy a történet korsóval is érthető, de én klisét használtam, vizet kancsóban szokás vinni, sört krigliből inni. Ez fontos lehet, mert esetleg attól állt le az idő, hogy én a kedves kriglimből vizet akartam inni. Egyáltalán, a legkisebb mozzanat sem érdektelen, mert honnan tudom, hogy kis mozzanat. Zsoltnál is egy másodperc döntött. Ha leírnánk a havi időmérlegét, akár ki is felejthetnénk. Ha csak egyszer is megvakarta a bal tökét, azzal több időt töltött, mint a balesettel. Hűnek kell lennünk minden aprósághoz. Csakhogy én ezeket most kihagytam. Azzal a csúsztatással is tetten értem magam, hogy “lépni már nem tudtam”. Tudtam. Amikor már megkelt a tészta és Gizella be akarta tenni a sütőbe, újra hellyel kínált. A mosogatónk ott van a sütő mellett (kié nincs ott?), vacak lett volna a forró gázokban ácsorogni. A nyíló ajtó éppen csak hogy elfért a térdem előtt, nem volt több három centinél, (4,8 cm derült ki a visszajátszásnál) éreztem a melegét. A szemeteshez sem lehetett odaférni tőlem. Ingatagon álltam.

Gizella esetleg félhetett attól is, hogy dőltömben is úgy maradok, mint Sztálin szobra ötvenhatban. Megbeszéltük, hogy ezt inkább nem próbáljuk ki. Azt is mondtam Gizellának, hogy én nem vagyok csökönyös, sem makacs, be is látom, hogy arrább kéne mennem, tudnék is, csak hát nem akaródzik. Olyasformán vagyok vele, mint az adóbevallás kitöltésével, az Anna mama felhívásával és az égőcserével a lépcsőházban. Gizella megértően bólintott. Lehet, hogy ő értette is a dolgot. Felajánlotta, hogy segít odaülnöm az asztalhoz. Örömmel vettem. Megkértem, vegye ki a kezemből a korsót és a kanalat. Szépen letette őket, azután finoman megtolt. Kissé szaggatott mozdulatokkal mentem a székhez és ültem le, mert az idő még nem simult ki teljesen a testem körül. Semmim nem fájt, nem gémberedett el, pedig jó óra állás után ez lenne a minimum. Örömmel és gyönyörködve néztem Gizellát, amint a sütőbe teszi a kenyeret. Pipára is gyújtottam volna, de nem volt ott a gyufa, kellett a begyújtáshoz. Amikor felém nyújtotta Gizella, akkor jöttem rá, megint úgy maradtam. Megkértem, tegye fel a lábamat egy székre és gyújtsa meg a pipámat. Megtette, betette a számba. Pöfékeltem. A dohányfüst egy idő után marni kezdett, de nem kérhettem Gizellát, hogy folyton ő rakogassa ki-be a pipát. Lehet, hogy észrevette, mindenesetre sikerült úgy beállítania a kezemet, hogy nyakam nyújtogatásával elérhessem a belefogott pipát. Sikerült. Ez volt a fordulat. Rájöttünk, hogy a szavakon túl a fejem mozgatásával is tudok cselekedni, ha testemet jól készíti oda. Ittam egy hosszú szívószállal. Jól elvoltunk, beszélgettünk, néha úgy mulattunk, hogy a könnyünk is potyogott. Még bele is kunkorodtam a nevetésbe, de szerencsére a nyak izomzata tényleg egészen lent tapad a derék táján, így ki tudtam húzni magam.

Igazából alig jelentettem gondot (legalábbis remélem). Gizella tett vett, elmosogatott, megterített, tojást ütött fel, a fehérjével megkente a sülő kenyeret. A sárgáját kikeverte nekem cukorral. Habosra, ahogy szeretem. Talán kértem rá, nem emlékszem. Talán kitalálta a gondolatomat. Igaz, kérhettem is. Járt a szám. Ültem, kezemben a kihűlt pipával. Lassan kellemes illat és melegség áradt szét a konyhában.

Abban a pillanatban álltam fel, amikor Gizella kivette a kenyeret a sütőből.

(Megjelent a Hitel c. folyóiratban, 2000-ben)

Visits: 50

Posted on

Gyógyítsd meg a kapcsolatod!

A párkapcsolat közös ügy, ha felüti fejét a válság, mégis előszeretettel mutogatunk a másikra. A párterápia sokszor az utolsó esély, ám közel sem olyan vérmes és zsigerekig boncolgató módszer, mint amilyennek a legtöbben tudni véljük. A jó terápia ugyanis nem a problémákra fókuszál, hanem azt igyekszik feltárni, mit tehetünk azért, hogy újra örülni tudjunk a párunknak!

Napjaink divatos sorozatai szinte legalizálják a párkapcsolati összeomlást. Azt sugallják felénk, legyünk bár született feleségek vagy karrierünkben sikeres ex-szinglik, rendjén van, ha pocsékul érezzük magunkat a társunk mellett. Ha a szerelmi életünkben akadályokba ütközünk, mintha az életünk más területein jellemző tudatosság szögre akasztódna, ehelyett esetlenül és tehetetlenül, máskor bosszúsan és kiábrándultan szemléljük, ahogyan a hallgatás és az egyre növekvő feszültség falakat húz közénk és a párunk közé.

A terápia reményt ad
Egyébként is – segítséget kérni ciki, legalább is a közfelfogás szerint. Ha ketten nem boldogulunk egyazon problémával, az még kellemetlenebb. Ráadásul a párterápiát gyakorta úgy mutatják be, mintha a családi szennyes kiteregetéséről, vérre menő vitákról, egymás földbe döngöléséről szól.
Tény, hogy a terápia nem gyógyítja be varázsütésre kapcsolatunk sebeit és horzsolásait. A sikeres végkifejlet kitartó munka eredménye, hiszen a klasszikus, dinamikus (rövid) terápia 10 találkozásból áll. Mondjuk ki, a kapcsolatmentés kemény meló. Ugyanakkor szakember segítségét kérni érett gondolkodásra vall. Változni, változtatni akarásra. Még pislákoló érzelmekre. A közös jövőbe vetett reményre.
A párterapeuta tulajdonképpen elfogulatlan szemlélője kapcsolati válságunknak. Ő lesz a harmadik szemünk, aki ráébreszt minket arra, miért érdemes küzdenünk. Egy biztos: rajta kívül két ember kell hozzá. Nő és férfi. Meg egy tandembicikli és egy kis játékosság. Hogy az utóbbiak miért? Mindjárt kiderül…

A fecsegő felszín és ami mögötte van
Baktay Zelka és Miklós párterapeuták nem csak együtt dolgoznak, az életben is egy párt alkotnak 13 éve. Fél szavakból is értik egymást. Az ő módszerükben négy találkozó követi egymást. Az elsőn és az utolsón négyesben beszélgetnek, a két köztesen pedig Zelka a férjjel, Miklós a feleséggel foglalkozik. Állítják, hogy ennek a felépítésnek számtalan előnye van. Például kiküszöbölhető, hogy a férfiterapeuta a férfi pácienssel szimpatizáljon, az ő egóját pumpálja, ahogy a rivalizálás sincs. Vannak azonban témák, amelyeket nem bírnának el a közös találkozók (például ki vallana be szívesen a férje előtt egy régi szeretőt?), ezekről egyéniben beszélgetnek, ám mindez visszaforgatódik a „közösbe”. Amíg a négyes találkozókon egyikük beszélget és beszéltet, a másikuk „szkenneli” a párt. És mindaz amit lát, lényegesebb az elhangzott szavaknál, hiszen a fecsegő felszín csak az összhatás 7 százaléka.
„Igazán a testbeszédük árulkodik kettejük viszonyáról. Ahogy egymásra néznek, ahogy egymáshoz érnek, ahogy ülnek egymás mellett – magyarázza Miklós. – Ami közös bennük, hogy mindketten bűntudattal, hibaérzettel érkeznek. Ám mi ahelyett, hogy a hibákat keresnénk, azt nézzük meg, mit tehetnek a kapcsolatukért? Mi lehet közös a jövőképükben és milyen közös élményekkel gazdagíthatják a kapcsolatot a következő ülésünkig?”
Utóbbiról eszembe jut egy korábbi interjúnk, amikor Zelka lelkesen mesélte, hogy az egyik párjuk – a terápia részeként – éppen dinnyét készül árulni az egyik hipermarket parkolójában. Azt kapták ugyanis házi feladatnak, hogy ötöljenek ki egy gyerekes csínyt, és vigyék is véghez egy héten belül.

A segítségkéréshez is bátorság kell!
Visszatérve a filmek riasztó terápiás jeleneteire, a valóságban rossz helyen kopogtatunk, ha a terapeuta azonnal azt feszegeti, mi a baj a párunkkal? A jó szakember mindig egyensúlyra törekszik. Azon van, hogy erősítse a kapcsolat identitását és nem célja, hogy a rendelője harci színtérré változzon.
Szakértőink szerint az elhatározást nehezen hozzák meg a párok, a kezdő lépés megtételét hónapokig érlelik, közben újabb és újabb esélyeket adva maguknak. Könnyebben kérnek segítséget azok, akiknek a körülményeikből adódnak a problémáik, például az egyik fél nagyon szeretne házasodni. Jóval nehezebb ügy, ha a személyiségük okozza az ütközéseket, ilyenkor sokkal mélyebben kell keresni a probléma gyökerét, hiszen gyakran a származási család működési problémái okozzák a gondokat.
„A közfelfogással ellentétben sokkal inkább azok járnak párterápiára, akik magabiztosabbak az átlagnál. A segítségkéréshez ugyanis bátorság kell! – hangsúlyozza Baktay Miklós. – A párterápia abban segít, hogy mind a négy párkapcsolati dimenzióban (lásd keretes anyagunkat) megtanuljanak együttműködni. Hogy meglássák, miben jók együtt és képesek legyenek ezeket az értékeket használni. A problémák természetesek, nem szabad tőlük megriadni! A boldog együttlét azonban csak akkor valósulhat meg, ha még vannak közös álmok. Nem az a kérdés, összeillünk-e, mert ez mindig attól függ, milyen szerepben vagyunk éppen. Valamiben jók vagyunk együtt, valamiben nem. És ez így van rendjén.”

Egyedül nem megy?
„Hiába ismerjük külön-külön a feleket, nem tudhatjuk, hogyan fognak működni együtt a kapcsolatban. Ha csak az egyik fél kér segítséget, a partner szempontjaival senki nem foglalkozik. Olyan ez, mintha ügyvédet fogadnánk, aki csak a mi érdekeinket veszi figyelembe, a mi egónkat pumpálja. A egójában felpumpált feleket úgy kell elképzelnünk, mint két labdát, akik csak kicsiny felületen tudnak érintkezni. Ahhoz, hogy együtt tudjanak működni, mindkettőjüknek le kell kissé eresztenie – magyarázza Zelka, aki szerint a szakmailag korrekt megoldás mindenképpen az elmaradó fél bevonása a terápiába. Enélkül számolni kell azzal, hogy a terápiás munkát vállaló fél változása megjósolhatatlan hatással lesz a kapcsolatra. Hiszen nem biztos, hogy a vörös dögössé változó feleség a férjének tetszeni fog. Előfordulhat, hogy ami az egyiknek öröm, a másiknak árulás.”

Néha az elválásban segít
Lehet, hogy az egyik félben már megérett az elhatározás, a másik viszont még hezitál, vagy viszolyog az egésztől. „Amennyiben a partnerünk nem tűnik fogékonynak, érdemes először egyedül elmenni és a terapeutával kidolgozni a partner bevonására vonatkozó stratégiát – javasolják szakértőink. – A másik ócsárlása és fenyegetése azonban semmiképpen sem célravezető! A párkapcsolat közös ügy, hiszen tandemezni sem lehet úgy, ha a másik nem teker. Ha a partner elzárkózik a terápiától, még nem jelenti azt, hogy nem fontos neki a kapcsolat. Leginkább azzal vezethetjük rá részvétele fontosságára, ha azt közvetítjük felé, hogy nekünk van szükségünk a terápiára és így az ő segítségére is.”
A másik végletet a terapeuták álmaiként emlegetett YAVIS (Young Attractive Verbal Intelligent Successful) párok jelentik. Fiatal, vonzó, jól beszélő, intelligens és sikeres kliensek. Ez a réteg már elég magabiztos ahhoz, hogy szolgáltatásokat vegyen igénybe, és kövesse a világból felé áradó trendeket. Tudja, hogy a párkapcsolatra éppúgy gyúrni kell, mint a vádlira. „Ha náluk valami megakad, gyors és hatékony megoldást keresnek, így könnyedén megkezdik a párterápiát. Ugyanakkor sok közöttük a nárcisztikus alkat, aki partnerét lelkileg bántalmazott állapotban tartja, miközben önmagával szemben elfogult – taglalja Baktay Miklós. – Nem könnyű velük együttműködni, hiszen nehezen látják be, ha nekik is változtatniuk kell. Szintén zsákutcába juthat a terápia, ha a jövőképben már megvetette lábát egy harmadik személy. Ilyenkor párterápia a békés elválást segítheti, főként, ha egy szülőpárról van szó, akiknek a közös gyerek(ek) további sorsáról is dönteniük kell. A harmadik meddő eset pedig az, amikor a felek között már izzik a gyűlölet. Ebben az esetben egyfajta bírói funkció betöltését valamint önigazolást várnak tőlünk, ami nekünk nem feladatunk, így ilyenkor sem hozhat megoldást a párterápia.”

Tévhitek a párterápiáról

  1. Egymás szennyesét teregetik ki a felek. A párterápia lényege a közös jövőkép, a közös identitás és az együttműködés kialakítása. A terapeuták azon vannak, hogy segítség a párt abban, hogy a körülmények alapján megértsék egymás viselkedését.
  2. Párterápiára csak az megy, aki képtelen megbirkózni a gondjaival. A párkapcsolaton folyamatosan dolgozni kell, különösen életciklus-váltások idején. Az USA-ban bevett dolog a párkapcsolatra felkészítés és a párkapcsolat gazdagítás.
  3. Csak akkor lehet hatásos, ha mindkét fél egyformán akarja. A terapeuta feladata, hogy a passzív felet is bevonja. Aki “el akarja vinni” a másikat, annak érdemes felvállalni, hogy miatta van szükség a terápiára, neki van szüksége segítségre, külsőre és a párjáéra. A terápia úgyis feltárja a helyzetet!
  4. Minden esetben megmenti a kapcsolatot. Ha a pár egyik tagja már mással alakított ki közös jövőképet, közös identitást és jó együttműködést ezek érdekében, akkor inkább az új kapcsolatra érdemes fordítani az erőforrásokat.
  5. A terápia során kiderül, kinek van igaza. A pszichológia a tudattalannal foglalkozik, az igazságszolgáltatás és a bűnöktől feloldozás más szakmák feladata!

Régi és új
Enikő és Miklós – látszólag – úgy éltek, mint a mesében. Ám a csinos fiatalasszony, aki otthon volt kétéves kislányukkal, egyre féltékenyebb lett a gyakran távol lévő férj egyik munkatársnőjére. Eközben a férfi elhanyagoltnak érezte magát a kisgyerek mellett, és az otthoni feszültség szinte beletaszította a „gyanús” kollegina karjaiba. Ezzel egy időben Enikőnek egy görög üzletember udvarolgatott. Addig vádolták egymást hűtlenséggel, hogy végül maguk is félreléptek. Szerették volna menteni a kapcsolatot, ezért ebben az időszakban felkeresték a párteraputákat, akik igyekeztek megmutatni azokat a körülményeket, amelyek még vonzóvá tehetik őket egymás szemében, valamint próbálták csökkenteni a családjuktól érkező negatív hangokat. A terapeutáktól tudták meg azt is, hogy a párjuk még nyitott az újrakezdésre.
Aztán Enikő mégis itt hagyott mindent és meg sem állt új párjával annak hazájáig. A görög tündérmese hamar véget ért, az újdonsült szeretőről ugyanis kiderült, hogy egy brutális vadállat. Enikő sírva hívta fel a férjét, aki akcióhősöket meghazudtolóan menekítette ki nejét. A terápiát ezután is folytatták, sikerült helyreállítaniuk a kötődést, és most már tényleg egy boldog pár kicsi (boldog) gyerekkel.

A párkapcsolat gazdagítás négy dimenziója:

  • Érintés dimenzió: Séta kézen fogva, együttevés, hosszú szemkontaktus, de már egy szótlan ölelés is sokat segíthet.
  • Társas lét dimenzió: a sikeres, közös fellépés, amelytől a külvilág elismeri és elfogadja összetartozásukat, vagyis a jó homlokzat építése.
  • Gondoskodás dimenzió: közös csínyek, közös jövőkép kialakítása, közös tevékenységek, ötletelés.
  • Megélhetés dimenzió: az egzisztenciális kérdésekben való együttműködés.

Bakos Zsuzsi írása

Visits: 47

Posted on

Miért (nem) kell gyerek?

Néhány héttel ezelőtt válaszoltam egy harmincnégy éves levélírónak a Ne félj, mesélj! rovatban, aki tiszteletreméltó őszinteséggel írt arról, hogy nem vágyik gyerekre, nem akar szülni. A magát Anonimnak nevező lány nekem szegezte a kérdést: „Selejt vagyok?” A megjelenést „robbanás” követte. Annyian írtak, olyan szélsőséges indulatokat szabadított fel e téma, hogy a jelenség értelmezésére segítségül hívtam egy ismert pszichológus házaspárt: Baktay Zelkát és Baktay Miklóst.

Ízelítőül négy levélrészlet (finomítás nélkül):

1. „Egyetértek Anonimmal, én sem akarok gyereket. Felesleges nyűg. Az ember élhetne boldogan, kettesben a párjával, és akkor jön az a zavaró tényező. A munkáról, a karrierről nem is beszélve… Semmi szeretnivaló nincs a gyerekekben, csak undorodni lehet tőlük. Megmondom őszintén: ha Anonimnak nem lenne párja, és nekem se lenne kedvesem, habozás nélkül felajánlanám neki a szerelmemet, mert én olyan nőt keresek, aki utálja a kölyköket. Nem ő a selejtes, hanem azok, akik gyerekre vágynak.” Egy férfiolvasójuk

2. „Kedves Ildikó, szeretem a válaszait, de most nem tetszett a megbocsátó hangneme… Hallott már ön a gyermektelenségi adóról? Okos dolog volt. Elérték vele, hogy nagyon sokan szüljenek. Aki nem hiszi, nézze meg az 1949 és 1956 közötti statisztikákat, és vesse össze a mai adatokkal! Az utóbbi években is voltak hasonló kezdeményezések, de egy kormány sem volt elég bátor. Én azt mondom: aki egészségügyi okok miatt gyermektelen, az ne legyen adóköteles, de aki csak önző, az fizessen!”  Egy olvasó, aki egykor fizetett gyermektelenségi adót

3. „Boldog házasságban élek, sok a barátom, rengeteget utazom, imádom a munkámat, színes és tartalmas az életem, de nem akarok szülni. Soha nem akartam. És nagyon elegem van azokból a gyerekes ismerősökből, akik szerint azért van két kutyám meg egy macskám, mert ők pótolják számomra a gyereket. Nem igaz. Azért vannak állataim, mert szeretem az állatokat. Amúgy senkinek sincs köze ahhoz, hogy szülök vagy sem… Csak azért tesznek rám megjegyzéseket, mert halálosan irigylik, hogy szabad vagyok, és bejárhatom a világot.” Diana, túl a harminchaton

4. „Kedves Ildikó, örülök, hogy nem győzködte a levélíróját. Aki nem élte át, és nem is kíváncsi arra a csodára, amit egy gyerek jelent, annak úgy kell… Én sikeres vagyok a munkámban, jó a házasságom, de még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor három hónappal ezelőtt, egy nehéz szülés után kézbe kaptam a kisfiamat. Soha! Biztos vagyok abban, hogy a gyerek életem legjobb döntése volt, bárhogy alakul később a sorsom…”  Egy debreceni közgazdász-anyuka

Arany pillanatok– Elolvastuk a levelek jó részét, és nekem feltűnt, hogy majd’ minden levélíród egy ember döntéseként beszél a gyerekvállalásról, miközben normális esetben az egy pár (leendő anya és apa) döntése – mondja Baktay Zelka. – Azaz már az indulás pillanatában egy emberre – a nőre – nehezedik a felelősség, miközben az a jó, ha a családot a „párkapcsolati boltív” tartja. Férj-feleség, férfi-nő, anya-apa. Ha a két pillér nem egyformán erős, és a súly – a felelősség, a gondoskodás – nem oszlik meg arányosan, akkor az építmény megroggyan.

– És sok anya szinte légüres térbe kerül a kisgyermekével! – folyatja Baktay Miklós. – A férj reggel elmegy, késő este megjön, hajtja a pénzt, közben az anya megállás nélkül robotol otthon. Jó lenne végre őszintén beszélni arról, hogy egy-két pici gyerekkel otthon lenni, nem csak gyönyörűség. Hanem kőkemény, gyakran monoton munka. Nekünk is van két kicsi gyerekünk, és többször előfordult, hogy egyedül voltam velük otthon. Hát… Megállás nélkül dolgoztam, mégsem tudtam úrrá lenni az általuk teremtett rendetlenség meg a háztartás felett. Terapeutaként is ezerszer tapasztaltuk: ha egy pár nem készül fel arra, hogy a gyerek érkezése óriási életformaváltással jár, akkor az édesanya számára elviselhetetlen robottá válhat az otthonlét. Ha közben azt is érzi, hogy az eddigi élete megszakadt – a munkahelyén már nem számolnak vele, a gyerektelen kortársai sorra elhúznak mellette -, akkor rosszkedvű lesz. Amit a férje nehezen visel el. És előáll(hat) az a tipikus helyzet, hogy férfi kezd kikacsintgatni a kapcsolatból…

– Ha a harmincnégy éves levélíróm csupa ilyen példát látott maga körül (és jót nem…), akkor logikus a döntése: köszöni, ebből ő nem kér…

– Amennyiben azt akarnánk sugallni, hogy csak a gyerekesek lehetnek boldogok, akkor nem mondanánk igazat, hiszen ez azt jelentené, hogy nekünk is végünk lenne, amikor a gyerekeink kirepülnek – mondja Miklós. – Ám, ha nem hívnánk fel a figyelmet arra, hogy a gyerekkel kapcsolatos rengeteg teendő-gond ellenére csodálatosak a vele (velük) töltött „arany pillanatok”, akkor is csak a felét mondanánk el az igazságnak. Azok az arany pillanatok, amikor nagyon jó együtt. Amikor átvillan rajtunk, hogy csoda a gyerekünk léte. Megérinthet ez egy közös vacsorán, egy családi kiránduláson, de akkor is, amikor zuhogó esőben ballagsz (nem sietsz!) a fiaddal-lányoddal az iskola felé. Minden szülő ismeri ezt a semmihez sem hasonlítható érzést…

– Ám nem kell megijednünk attól az érzéstől sem, amikor megőrjít a saját gyerekünk – veszi át a szót Zelka. – Ez is természetes, nem érdemes letagadni… Sőt, akkor is lehetünk jó szülők, ha néha irigykedve gondolunk arra, hogy milyen kényelmes élete van, mondjuk, egy gyerektelen kolléganőnek.

A szülői minta

– Most szakítsuk meg egy pillanatra a beszélgetést egy levélrészlettel! Huszonhat éves írója nem foglalt állást, inkább a félelmeinek adott hangot. „Nekem tetszenek a kisbabák az utcán, de nem vágyom arra, hogy anyuka legyek. Mert láttam, hogyan élt anyu mellettünk. Tanult velünk, különórákra cipelt minket, szülői értekezletekre rohant, főzött, takarított, olyan volt, mint egy szolga, a napi nyolcórás munkája mellett. Kell ez nekem?”

– E levél pontosan tükrözi, hogy nagyon nehéz a mai huszonéveseknek, harmincasoknak – jelenti ki Zelka. – A többségük azt szűrte le a gyerekkori élményeiből, hogy a szülő (elsősorban az anya) szolga. Cseléd. Nem lehet saját élete, legfeljebb rengeteg munkája és kötelessége. Logikusan alakult ki bennük: felnőni ugyan jó – függetlenség, önállóság -, de a sok áldozattal járó szülői szerepet nagyon meg kell fontolni.

– A gyereket középpontba állító családmodell az utóbbi ötven évre jellemző – veszi át a szót Miklós. – Korábban (évezredeken át) a gyerek része volt a nagycsaládnak. Nemcsak szülők, nagyszülők, de rengeteg rokon is körülvette. És neki alkalmazkodnia(!) kellett a családi közösséghez! Nem ő volt a központ. Persze a nagy családi közösségeknek és ennek az egészséges légkörnek már híre-hamva sem volt a hetvenes-nyolcvanas években, amikor világra jöttek azok, akik ma szülőkorúak. Amúgy már az ő szüleik is kevesebb gyerekre vállalkoztak, mint a korábbi generációk (ezen csak a gyes 1967-es bevezetése lódított egy kicsit – a szerk.). A mai ötvenesek-hatvanasok általában egyet (kettőt?) kívántak felnevelni, neki akartak mindent megadni.

 

Megoldások

– Sok csalódástól kímélik meg magukat azok, akik alaposan felkészülnek az utód érkezésére, például jó előre felmérik a családjaikat és a baráti körüket – állítja Zelka. – Van-e a közelükben gyerekszerető-segítőkész nagymama, nagypapa, rokon vagy barát? Ha akad, akkor van remény arra, hogy ne csak szülők legyenek, hanem megmaradjanak egymást szerető szülőpárnak, férfinak és nőnek. Ha nincs segítség, akkor bizony áldozni kell arra, hogy találjanak (gondos válogatás után) egy olyan bébiszittert, segítőt, aki hadra fogható. Azt is tudatosan lehet (szerintünk: kell!) kialakítani, hogy a háztartás ne kösse le az anya minden szabad percét. Veszünk egy mosogatógépet… Drága? De mennyivel drágább az az idő, amit a gyerekeinknek háttal, mosogatással töltünk!

– Nem titok, hogy mi a jövedelmünk jelentős részét arra költjük, hogy legyen egy házvezetőnőnk-mindenesünk – folytatja Miklós. – Ő teszi lehetővé, hogy elmélyülten dolgozhassunk, könyveket írjunk.

– Lepasszoljátok a gyerekeket, gondolják most sokan.

– Ne legyünk álszentek! A gondoskodásnak vannak üresjáratai is. Ha például nekem kell elvinnem a gyereket az iskolából egy különórára – megszakítom a munkámat, rohanok, feszült vagyok -, vezetem az autót, ha a fiam hozzám szól, nem tudok érdemben válaszolni… Ez mindkettőnknek rossz! Tehát megfizetek valakit, aki ezt elvégzi helyettem, és este vacsora közben nyugodtan-békésen beszélgetek a gyerekeimmel.

– Akinek nincs pénze?

– Az szervez – vágják rá egyszerre. – Barátokat, barátnőket, anyut, aput, dédit… Mert a szülőnek is kell néha az egyedüllét, kell, hogy megmaradjon a munkája, hivatása, és nagyon fontos, hogy anya és apa időnként kettesben legyen. Egyszóval rengeteg örömet találhatunk a gyerekeinkben, de arra nagyon kell vigyáznunk, hogy a szeretetünk ne jelentsen fenntartás nélküli szolgálatot!

V. Kulcsár Ildikó írása
Nők Lapja , 2009. 11. 05.


Visits: 42

Posted on

Ötvenen túl a világ…

Graham Greene írja a Csendes amerikaiban: I’m an old man. I’ve habits, vagyis: öregember vagyok, szokásaim vannak. Igen, ilyenkor az embernek már státusza, megrögzött szokásai vannak. Ugyanakkor – mondják – ötvenen túl változik meg az élet, hiszen a gyerekek felnőnek, a statisztikák pedig azt jelzik, hogy a párkapcsolatok gyakran kiürülnek.

Sokan ilyenkor válnak el, húsz-harmincéves kapcsolatokat felbontva. Ugyanakkor ez az a korosztály, amelyet a legélesebben sújt a gazdasági válság – őket bocsátják el elsőként. Nem könnyű megbirkózni ilyenkor már a test változásaival sem. Ötvenen túl barátkozni? Amikor már nehezebb alkalmazkodni? Kapcsolatokat építeni ilyenkor? Amikor az ember már zárkózottabb és bizalmatlanabb? Amikor előfordul, hogy egyik-másik közeli barátját elveszíti, mert ötvenen túl – különösen a férfiak – már veszélyeztetett korban vannak? Lehet-e egyáltalán új életet építeni, ha valaki megözvegyült? Ha valakihez ennyire közel kerül az elmúlás?

– Ebben a korosztályban, illetve a korosztály párkapcsolataiban a legfontosabb téma a gyerek. Hiszen a gyerek ilyenkor küzd az autonómiájáért, vagy már ki is repült és önálló. Vagyis: a szülők „kifogytak a gondoskodni valóból”. Életük eddigi legfőbb értelme ugyanis a gyerek volt – mondja Baktay Miklós pszichológus, terapeuta, aki számos hasonló gonddal küszködő párnak próbált már segíteni.

Ebben szerinte paradox módon épp a késő kamasz, fiatal felnőtt gyerekek nyújthatnak segítséget. Méghozzá azzal, hogy aktiválják a szülőkben fiatalkori emlékeiket egyszerűen csak az öltözködésükkel, viselkedésükkel.

– Terápiában ezért arra szoktuk kérni a megfeneklett kapcsolatban élő párokat, éljék újra a csínyeket, marhaságokat, amelyeket fiatal fejjel elkövettek. Ez ugyanis abban segíti azokat a szülőket, akiknek kirepültek a gyerekeik, hogy elengedhessék végre a gondoskodó énjüket.
Ez talán segíthet áthidalni azt, hogy az ebben a korosztályban a legjellemzőbbnek tartott problémát, hogy amikor a szülőknek el kell engedniük a gyerekeket, akkor nem találnak az életükben mást, ami összetartaná őket. Ezt a gondoskodó ént az unoka születése sem mozgósíthatja, mert ha ez megtörténik, akkor eleve rosszul működnek majd a nagyszülő-szülő-unoka kapcsolatok. Ideális esetben ugyanis a nagyszülő az unokával való törődésben megtalálja azt, amit a gyerekei nevelésekor (ahol a felelősség dominált), elmulasztott.

– Isten ments, hogy újra a gondoskodó én kerüljön elő az unokákkal kapcsolatban, mert akkor szikrázó konfliktus pattan ki a szülők és a nagyszülők között – figyelmeztet Baktay.

A nagy kérdés, hogy ha kirepültek a gyerekek, akkor mivel lehet a gondoskodó énünket lekötni? Baktay szerint akkor tudnak a párok újra együttműködni, ha találnak valami olyan elfoglaltságot, ami segíti őket „lekattanni” a gyerekről. Ilyen lehet egy cég alapítása, valamilyen alapítvány létrehozása, vagy az önkéntes munka. Valójában bármi, ami egy új, közös identitás alapja lehet, amire megváltozott élethelyzetükben újra felépíthető a párkapcsolat köztük.

Szomorú zsákutcák

Ha ez nem sikerül, akkor gyakran megtörténik, hogy a nőnek, aki nem mer kilépni a kiüresedett kapcsolatból (mert az még mindig biztonságot ad neki), titokban fiatal szeretője lesz. A magas státuszú nőkre ez a jelenség különösen jellemző. Az a férfi pedig, aki nem talál közös jövő képet a házasságában, kilép, és visszatér egy előző párkapcsolati ciklusba: így 50 felett beleszeret egy fiatal nőbe, összeköltözik vele, családot alapít. Ez azért is megy könnyen, mert sok fiatal nőnek nem önmagában a pénz, hanem a státusz fontos: egy ötven feletti férfiban – egy kigyúrt harmincassal szemben – biztonságos, stabil jövőképű apát látnak. A kitolódó életkor miatt egy ötvenes férfi még jó kondícióban élheti meg az új házasságából születő gyerekeinek felnövését. Az új családalapítás azonban újratermeli a régi konfliktusokat, ezért is látszik, hogy a megismételt életciklus nem kínál megoldást. A nő elfoglalt a gyerekkel, a férfi hajt és csak téblábol a gyerekei körül, és előbb-utóbb nálunk kötnek ki – így Baktay Miklós.

Ugyanakkor – teszi hozzá – az elhagyott feleségeknek a nehezebb. Zugivókká válnak, vagy azok, akiknek munkájuk van, munkaalkoholistává lesznek. Jobb híján kiszipolyozzák magukat, és erre megtalálják az eszközöket. A végkimerülésig hajtják magukat, ha pedig már nyugdíjasok, rácsimpaszkodnak gyerekeikre, unokáikra.

De mit tehetünk, ha a házasság felbomlott életünk derekán?
– A terápiában – mondja Baktay Miklós – azt modellezzük, hogyan szereztünk barátokat fiatalabb korunkban: tanulással, sporttal, szabadidős tevékenységekkel. Ezért különösen ajánlottak a csapatsportok, ahol alkalmi csapattá kell összeállni, akár csak egy kerékpáros túra erejéig, a Balaton körül…

Ónody-Molnár Dóra írása

Visits: 38

Posted on

Te mennyire ismered a gyereked?

Jól ismerlek téged, kisfiam-kislányom, tudom, milyen iskola kell neked! – jelentik ki a magabiztos (vagy annak álcázott) szülők. Közben a többség tétován keresgél az iskolai nyílt napok meg módszerbemutatók erdejében. Mi kell ahhoz, hogy a fiatal szülők „testreszabott” iskolát tudjanak választani a hatéveseknek?

„A kislányunk vagány, vidám és nagyszájú az elfogadó otthoni környezetben, de az óvodában nyuszika. Kerüli a konfliktusokat, csöndben van, szót fogad, túlzottan tart az óvó nénitől, a dadustól, de a társaitól is. Ezért szeretném alapítványi iskolába íratni, ahol kicsi az osztálylétszám, és a saját tempójában fejlődhet. A férjem viszont ragaszkodik az állami iskolához, mert a gyereknek majd ebben a kemény világban kell érvényesülnie – nem lehet vattában tartani -, és az alapítványi iskolák lassú tempóját nevetségesnek tartja. Nagy a vita nálunk, és nem tudom, mikor teszek jót a gyerekünknek” – írta harmincnyolc éves olvasónk, aki egy Pest környéki önkormányzatnál dolgozik.

Dr. Baktay Zelka

Ha szorong és félénk

– Nagyon megértem a szülők aggódásait, hiszen nemcsak szakember, de érintett anya is vagyok – jelenti ki Baktay Zelka gyermekpszichológus. – A kisfiunk tavaly ment elsőbe, és nem volt egyszerű az utunk, bár nálunk már a középső csoportban kezdődtek a gondok. Akkoriban tűnt fel nekünk (a férjem is pszichológus), hogy az elmélyülésre hajlamos, szemlélődő típusú gyerekünk nagyon rosszul érzi magát az állami óvoda hangos világában. Nem akart felkelni reggelente, fáradt mozdulatokkal készülődött, és azt hajtogatta, hogy semmit nem tud végigmondani az óvodában, mert nem hallgatják meg. Végül bekönyörögtük a Waldorf oviba, ahol magára talált. Innen vezetett az út tavaly a Waldorf iskolába, bár nehéz volt bejutni. Nem állítom azt, hogy ez a megoldás mindenki számára üdvös, hiszen minden gyerek más. A tűzrőlpattant kislányunk például remekül érezte magát ugyanabban az állami óvodában, arról már nem is beszélve, hogy a waldorfos szülőknek sokkal több szabad időre (vagy segítőre) van szükségük, mint az állami iskolába járók szüleinek. Hány család tudja magának megengedni, hogy már délben elhozza e gyerekbarát iskolából a csemetét? Álláspontom szerint a jó iskolaválasztás kulcsa az, hogy alaposan ismerjük a gyerekünket, amihez kitartó türelem és figyelem kell. Számtalanszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a szülőkben egészen más kép él a gyerekükről, mint amilyen a kicsi. Tapasztalatom szerint a többség rosszul ismeri a gyerekét!

– Eszembe jut egy férfi riportalanyom, aki vagány, belevaló kis kölyöknek festette le a fiát, majd befutott az édesanya a gyerekkel, akit ámulva figyeltem, milyen aprócska, félénk és szorongó.

– Az apuka a vágyait vetíti ki a fiára, csakhogy ez rossz a gyereknek. Megpróbálja eljátszani az apa által ráruházott szerepet, de nem megy, amitől egyre nő benne a szorongás. Én azt szoktam tanácsolni az ilyen típusú szülőknek, hogy vigyék el a gyereküket egy játszóházba vagy játszótérre, üljenek le, és kitartóan figyeljék. Ne dirigálják, ne segítsék, vagy irányítsák, csak nézzék! Abból, hogy a kicsi hogyan viselkedik a többi gyerekkel, mennyire bátor vagy félénk az eszközök kipróbálásakor, rengeteget megtudhatunk róla. A nevelési módszereinket, az iskolaválasztásunkat ehhez a valódi képhez kellene igazítanunk!

– Milyen típusú iskolát válasszon az a szülő, akinek szorongásra hajlamos, konfliktuskerülő a gyermeke?

– Direkt tanácsokat nem szoktam adni, de azt szívesen elmondom, hogy ilyen esetben az a jó megoldás, ha nem iskolát, hanem tanító nénit választunk. Lehetőleg „tyúkanyót”! Ezt a szó jó értelmében mondom, mert az ilyen típusú tanító nénik nagyon tudnak szeretni, figyelnek a gyerekek tempójára, mindezzel oldják a feszültséget, a félelmet. Édesanyám ilyen tanítónő volt, és végtelenül szerették a szülők. Ha látta, hogy fáradnak a gyerekek, kiterített egy hatalmas szivacsot az osztály közepére, és megtornáztatta őket. Elfogadó szeretetével rengeteg problémás gyereket hozott helyre.

Okoskák és angyalarcú terroristák

– Őszinte hangú olvasói levelekben gyakran emlegetnek a szülők verekedős-harcias kisfiukat, meg olyan gyerekeket is, akik érettebbek a kortársaiknál. Az okoskák már ötévesen írnak, olvasnak, számolnak, érdeklődnek a biológia, a csillagászat, a fizika iránt. Velük mit kezdjenek a szülők? – kérdezem a gyermekpszichológust.

– A gyerekeim jóban vannak egy hétéves kislánnyal, de keveset tudnak vele játszani, mert alig ér rá. Jól teljesít egy erős-hajtós iskolában, közben rendszeresen edzésre jár. Ugyanis a tanulás mellett tornázik. Kiválóan bírja, vidám, harmonikus személyiség. Azért mesélek róla, mert érzékeltetni akarom, hogy a hajtós iskola és a különóra sem ördögtől való. Vannak gyerekek, akik jól érzik magukat például a két tannyelvű iskolákban, gond nélkül veszik az akadályokat. Miközben a kevésbé teljesítményközpontú, érzékenyebb kicsiknek árthat az erős terhelés. Persze ne keseredjenek el azok sem, akiknek a gyermeke hatévesen még nagyon lassú! Vannak „gepárd gyerekek”, akik ebben az életkorban még teszetoszák, alig teljesítenek, aztán kamaszkorukban megugranak.

– És a verekedős kisfiúk? Egy riportalanyom „angyalarcú terroristának” becézte a fiát, amiben nem tévedett. Az ötéves szöszke gyerek a jelenlétemben lazán belerúgott a nagymama lábába.

– Ez bizony összetett kérdés. Vajon miért lett angyalarcú terrorista? Édesanyja-édesapja is hasonló habitusú? Netán a szülőknek tetszik, hogy a srác aprócska bunyós? Találkoztam már olyan anyával, aki panaszkodott az agresszív fiára, miközben a szeméből csak úgy sütött a büszkeség: Milyen erős, férfias a fiam! A gyerek érzi a ki nem mondott elismerést, és ennek megfelelően viselkedik. A tanítónő-választásnál ilyen esetekben az a legfontosabb, hogy lehetőleg következetes pedagógushoz kerüljön a kisgyerek, akinek az értékrendje, nevelési stílusa illeszkedik a szülőéhez. Akivel egy nyelven beszél, akinek a tanácsait elfogadja. Nem hiszek abban a szülői módszerben, amikor keresnek egy őrmester típusú tanítónőt, aki majd ráncba szedi a gyereket. Nem lehet áthárítani a pedagógusra a szülő feladatait! Abban viszont hiszek, hogy az agresszivitásra hajlamos kicsiknek nagyon jót tesz, ha mihamarabb sportolni kezdenek, mert a fizikai terhelés és a megmérettetés levezeti a fölös energiákat.

A gyermeki örömök virágos kertje

Soha nem fogom elfelejteni azt a riportalanyomat, aki felnőttként is elborzadva mesélt a kisiskolai élményeiről. „A lelkemben burjánzó apró csírákat rendre kiirtották egy vidéki elit iskolában – senki sem törődött azzal, hogy mi érdekel, mi vonz, mit szeretnék kérdezni… -, mélyszántást csináltak a lelkemben, és azt vetették el, amit ők jónak tartottak”, mondta költői hasonlattal. „Még ma sem tudom elviselni, ha munka közben valaki mögém áll és figyel – folytatta indulattal -, utálok kézzel írni, miközben a számítógépemen szívesen dolgozom, és még most sem merek énekelni.”

– Kiváló ez a hasonlat – jelenti ki Baktay Zelka. – A gyermeki lét olyan, mint egy lehetőségekkel teli virágos kert. Számtalan rügykezdeménnyel, csírával. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy figyeljük, mi üti fel a fejét a kertben, mi érdekli-vonzza a gyereket. Ezért is fontos, hogy olyan tanítót válasszunk, aki hozzánk hasonlóan alakítja a kertet.

– Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál a szülőknek az iskolaválasztással kapcsolatban, akkor mit mondanál?

– Talán azt, hogy ne úgy fogják fel a beiskolázást, mint amikor kilövünk egy nyilat. Bármilyen körültekintők vagyunk, azt nem fogjuk elérni, hogy a gyerekünket „belőjük” egy általunk jónak tartott iskolába, és akkor nincs több gondunk, meg sem áll a Nobel-díjig. Folyamatosan kell figyelnünk, segítenünk a gyerekünket, és ha csökken az érdeklődése, nem kérdez, nem mesél, csak a kötelességét teljesíti szüntelen rosszkedvben, akkor váltanunk kell. Ha nagyon figyelünk rá, akkor korrigálhatjuk az esetlegesen rossz választást is. Az iskola- vagy osztályváltás nem úri huncutság, mindenki élhet e lehetőséggel.


V. Kulcsár Ildikó írása
Nők Lapja, 2010. 03. 12.

Visits: 80