Hajlék-nézegető

Az erdő hűvöséből kiérve szinte visszahőköltünk a hőségtől. De láttuk: voltak, akik így is örömüket lelték a reptéren, főleg a levegő szerelmesei.

Ha ti is szívesebben vagytok az erdőben: izgalmas kaland lehet megkeresni a Sas-szem hajlékot, azaz kétszobás, négyszemélyes éjszakai alvásra alkalmas alkotásunkat.

Ha a fotók alapján sikerül megtalálnotok, arra kérünk tegyetek néhány friss zöld ágat a tetejére és hagyjatok üzenetet a bejáratnál!

Míg a szalonna sül, íme néhány kép:

Bence és Villő, Katica és Zsolti: a maihoz hasonló kalandos, vidám napokat kívánunk nektek a nyári szünet idejére!

Zelka és Otti

Kétnapos kapcsolat-gazdagítás – Március 17-18.

Párkapcsolat gazdagító hétvége lesz az Akadémia szervezésében patchwork családban élő pároknak. A program célja az „én gyerekem, te gyereked” kommunikációs helyzetek konstruktív megoldása és az együttműködési élmények révén a közös identitás erősítése.

A kapcsolatgazdagító hétvégét az Élményforrás Házban tartjuk. A jobb hatás érdekében egy teljes hétvégét számunk a programra: szituációs-, szerep- és élményjátékokkal, illatokkal és ízekkel, színekkel és sötétségben, lágyságban és keményen – szombat reggel 10 órától vasárnap délután öt óráig.

A programot maximum négy pár részvételével tartjuk. A jelentkezőkkel előzetesen elbeszélgetünk, tisztázzuk a kereteket és a feltételeket.

Jelentkezés e-mailben rövid bemutatkozással.

Családi kapcsolatgazdagítás – Február 26. 10:00-17:00

A következő hétvégén kisgyerekes családok számára szervezünk családi kapcsolatgazdagító programot. Az együttes élmények, a mozgásos összehangolódás, a közös érzékszervi tapasztalások, a szerepjátékok célja a kötődés elmélyítése, a szülő-gyerek, szülő-szülő és a gyerek-gyerek együttműködés erősítése.

A programot az Élményforrás Házban és közvetlen környezetében tartjuk, maximum hat család részvételével. A jelentkezőkkel előzetesen elbeszélgetünk, tisztázzuk a kereteket és a feltételeket.

Jelentkezés e-mailben rövid bemutatkozással.

Miért (nem) kell gyerek?

Néhány héttel ezelőtt válaszoltam egy harmincnégy éves levélírónak a Ne félj, mesélj! rovatban, aki tiszteletreméltó őszinteséggel írt arról, hogy nem vágyik gyerekre, nem akar szülni. A magát Anonimnak nevező lány nekem szegezte a kérdést: „Selejt vagyok?” A megjelenést „robbanás” követte. Annyian írtak, olyan szélsőséges indulatokat szabadított fel e téma, hogy a jelenség értelmezésére segítségül hívtam egy ismert pszichológus házaspárt: Baktay Zelkát és Baktay Miklóst.

Ízelítőül négy levélrészlet (finomítás nélkül):

1. „Egyetértek Anonimmal, én sem akarok gyereket. Felesleges nyűg. Az ember élhetne boldogan, kettesben a párjával, és akkor jön az a zavaró tényező. A munkáról, a karrierről nem is beszélve… Semmi szeretnivaló nincs a gyerekekben, csak undorodni lehet tőlük. Megmondom őszintén: ha Anonimnak nem lenne párja, és nekem se lenne kedvesem, habozás nélkül felajánlanám neki a szerelmemet, mert én olyan nőt keresek, aki utálja a kölyköket. Nem ő a selejtes, hanem azok, akik gyerekre vágynak.” Egy férfiolvasójuk

2. „Kedves Ildikó, szeretem a válaszait, de most nem tetszett a megbocsátó hangneme… Hallott már ön a gyermektelenségi adóról? Okos dolog volt. Elérték vele, hogy nagyon sokan szüljenek. Aki nem hiszi, nézze meg az 1949 és 1956 közötti statisztikákat, és vesse össze a mai adatokkal! Az utóbbi években is voltak hasonló kezdeményezések, de egy kormány sem volt elég bátor. Én azt mondom: aki egészségügyi okok miatt gyermektelen, az ne legyen adóköteles, de aki csak önző, az fizessen!”  Egy olvasó, aki egykor fizetett gyermektelenségi adót

3. „Boldog házasságban élek, sok a barátom, rengeteget utazom, imádom a munkámat, színes és tartalmas az életem, de nem akarok szülni. Soha nem akartam. És nagyon elegem van azokból a gyerekes ismerősökből, akik szerint azért van két kutyám meg egy macskám, mert ők pótolják számomra a gyereket. Nem igaz. Azért vannak állataim, mert szeretem az állatokat. Amúgy senkinek sincs köze ahhoz, hogy szülök vagy sem… Csak azért tesznek rám megjegyzéseket, mert halálosan irigylik, hogy szabad vagyok, és bejárhatom a világot.” Diana, túl a harminchaton

4. „Kedves Ildikó, örülök, hogy nem győzködte a levélíróját. Aki nem élte át, és nem is kíváncsi arra a csodára, amit egy gyerek jelent, annak úgy kell… Én sikeres vagyok a munkámban, jó a házasságom, de még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor három hónappal ezelőtt, egy nehéz szülés után kézbe kaptam a kisfiamat. Soha! Biztos vagyok abban, hogy a gyerek életem legjobb döntése volt, bárhogy alakul később a sorsom…”  Egy debreceni közgazdász-anyuka

Arany pillanatok– Elolvastuk a levelek jó részét, és nekem feltűnt, hogy majd’ minden levélíród egy ember döntéseként beszél a gyerekvállalásról, miközben normális esetben az egy pár (leendő anya és apa) döntése – mondja Baktay Zelka. – Azaz már az indulás pillanatában egy emberre – a nőre – nehezedik a felelősség, miközben az a jó, ha a családot a „párkapcsolati boltív” tartja. Férj-feleség, férfi-nő, anya-apa. Ha a két pillér nem egyformán erős, és a súly – a felelősség, a gondoskodás – nem oszlik meg arányosan, akkor az építmény megroggyan.

– És sok anya szinte légüres térbe kerül a kisgyermekével! – folyatja Baktay Miklós. – A férj reggel elmegy, késő este megjön, hajtja a pénzt, közben az anya megállás nélkül robotol otthon. Jó lenne végre őszintén beszélni arról, hogy egy-két pici gyerekkel otthon lenni, nem csak gyönyörűség. Hanem kőkemény, gyakran monoton munka. Nekünk is van két kicsi gyerekünk, és többször előfordult, hogy egyedül voltam velük otthon. Hát… Megállás nélkül dolgoztam, mégsem tudtam úrrá lenni az általuk teremtett rendetlenség meg a háztartás felett. Terapeutaként is ezerszer tapasztaltuk: ha egy pár nem készül fel arra, hogy a gyerek érkezése óriási életformaváltással jár, akkor az édesanya számára elviselhetetlen robottá válhat az otthonlét. Ha közben azt is érzi, hogy az eddigi élete megszakadt – a munkahelyén már nem számolnak vele, a gyerektelen kortársai sorra elhúznak mellette -, akkor rosszkedvű lesz. Amit a férje nehezen visel el. És előáll(hat) az a tipikus helyzet, hogy férfi kezd kikacsintgatni a kapcsolatból…

– Ha a harmincnégy éves levélíróm csupa ilyen példát látott maga körül (és jót nem…), akkor logikus a döntése: köszöni, ebből ő nem kér…

– Amennyiben azt akarnánk sugallni, hogy csak a gyerekesek lehetnek boldogok, akkor nem mondanánk igazat, hiszen ez azt jelentené, hogy nekünk is végünk lenne, amikor a gyerekeink kirepülnek – mondja Miklós. – Ám, ha nem hívnánk fel a figyelmet arra, hogy a gyerekkel kapcsolatos rengeteg teendő-gond ellenére csodálatosak a vele (velük) töltött „arany pillanatok”, akkor is csak a felét mondanánk el az igazságnak. Azok az arany pillanatok, amikor nagyon jó együtt. Amikor átvillan rajtunk, hogy csoda a gyerekünk léte. Megérinthet ez egy közös vacsorán, egy családi kiránduláson, de akkor is, amikor zuhogó esőben ballagsz (nem sietsz!) a fiaddal-lányoddal az iskola felé. Minden szülő ismeri ezt a semmihez sem hasonlítható érzést…

– Ám nem kell megijednünk attól az érzéstől sem, amikor megőrjít a saját gyerekünk – veszi át a szót Zelka. – Ez is természetes, nem érdemes letagadni… Sőt, akkor is lehetünk jó szülők, ha néha irigykedve gondolunk arra, hogy milyen kényelmes élete van, mondjuk, egy gyerektelen kolléganőnek.

A szülői minta

– Most szakítsuk meg egy pillanatra a beszélgetést egy levélrészlettel! Huszonhat éves írója nem foglalt állást, inkább a félelmeinek adott hangot. „Nekem tetszenek a kisbabák az utcán, de nem vágyom arra, hogy anyuka legyek. Mert láttam, hogyan élt anyu mellettünk. Tanult velünk, különórákra cipelt minket, szülői értekezletekre rohant, főzött, takarított, olyan volt, mint egy szolga, a napi nyolcórás munkája mellett. Kell ez nekem?”

– E levél pontosan tükrözi, hogy nagyon nehéz a mai huszonéveseknek, harmincasoknak – jelenti ki Zelka. – A többségük azt szűrte le a gyerekkori élményeiből, hogy a szülő (elsősorban az anya) szolga. Cseléd. Nem lehet saját élete, legfeljebb rengeteg munkája és kötelessége. Logikusan alakult ki bennük: felnőni ugyan jó – függetlenség, önállóság -, de a sok áldozattal járó szülői szerepet nagyon meg kell fontolni.

– A gyereket középpontba állító családmodell az utóbbi ötven évre jellemző – veszi át a szót Miklós. – Korábban (évezredeken át) a gyerek része volt a nagycsaládnak. Nemcsak szülők, nagyszülők, de rengeteg rokon is körülvette. És neki alkalmazkodnia(!) kellett a családi közösséghez! Nem ő volt a központ. Persze a nagy családi közösségeknek és ennek az egészséges légkörnek már híre-hamva sem volt a hetvenes-nyolcvanas években, amikor világra jöttek azok, akik ma szülőkorúak. Amúgy már az ő szüleik is kevesebb gyerekre vállalkoztak, mint a korábbi generációk (ezen csak a gyes 1967-es bevezetése lódított egy kicsit – a szerk.). A mai ötvenesek-hatvanasok általában egyet (kettőt?) kívántak felnevelni, neki akartak mindent megadni.

 

Megoldások

– Sok csalódástól kímélik meg magukat azok, akik alaposan felkészülnek az utód érkezésére, például jó előre felmérik a családjaikat és a baráti körüket – állítja Zelka. – Van-e a közelükben gyerekszerető-segítőkész nagymama, nagypapa, rokon vagy barát? Ha akad, akkor van remény arra, hogy ne csak szülők legyenek, hanem megmaradjanak egymást szerető szülőpárnak, férfinak és nőnek. Ha nincs segítség, akkor bizony áldozni kell arra, hogy találjanak (gondos válogatás után) egy olyan bébiszittert, segítőt, aki hadra fogható. Azt is tudatosan lehet (szerintünk: kell!) kialakítani, hogy a háztartás ne kösse le az anya minden szabad percét. Veszünk egy mosogatógépet… Drága? De mennyivel drágább az az idő, amit a gyerekeinknek háttal, mosogatással töltünk!

– Nem titok, hogy mi a jövedelmünk jelentős részét arra költjük, hogy legyen egy házvezetőnőnk-mindenesünk – folytatja Miklós. – Ő teszi lehetővé, hogy elmélyülten dolgozhassunk, könyveket írjunk.

– Lepasszoljátok a gyerekeket, gondolják most sokan.

– Ne legyünk álszentek! A gondoskodásnak vannak üresjáratai is. Ha például nekem kell elvinnem a gyereket az iskolából egy különórára – megszakítom a munkámat, rohanok, feszült vagyok -, vezetem az autót, ha a fiam hozzám szól, nem tudok érdemben válaszolni… Ez mindkettőnknek rossz! Tehát megfizetek valakit, aki ezt elvégzi helyettem, és este vacsora közben nyugodtan-békésen beszélgetek a gyerekeimmel.

– Akinek nincs pénze?

– Az szervez – vágják rá egyszerre. – Barátokat, barátnőket, anyut, aput, dédit… Mert a szülőnek is kell néha az egyedüllét, kell, hogy megmaradjon a munkája, hivatása, és nagyon fontos, hogy anya és apa időnként kettesben legyen. Egyszóval rengeteg örömet találhatunk a gyerekeinkben, de arra nagyon kell vigyáznunk, hogy a szeretetünk ne jelentsen fenntartás nélküli szolgálatot!

V. Kulcsár Ildikó írása
Nők Lapja , 2009. 11. 05.


Mire képes a gyerek, hogy a szülei együtt maradjanak?

A gyerekek találékonyak, ha arról van szó, hogyan betegedjenek meg, hogy összehozzák válófélben lévő szüleiket. A megelőzés szempontjából jó tudni, milyen egészséges a békesség.

Számtalan tünetet produkálhat a gyerek azért, hogy összetartsa a családot. Nyelvünk e téren hatalmas tudásanyagot halmozott fel. Ha a gyermek rendszeresen olyan helyzetbe kerül, amelyre „nem találja a szavakat”, amelyben „nem jut szóhoz”, bizony dadogni kezd. Ha „nem mer szembenézni” valamivel, kerüli a szemkontaktust, könnyen felléphetnek koordinációs zavarok nála. Ha olyasmi történik vele, ami „rossz álmunkban se jöjjön elő”, akkor felriad, bepisil. Amikor bőrén allergiás reakciókat észlelünk – mivel a bőr kihelyezett idegrendszer –, az érintés elutasítása is állhat a furcsa elváltozás hátterében.

Jól megvilágítja a probléma gyökerét egy családi feszültség okozta asztma története, amikor a szülők nem vették észre a gyerek betegségének igazi mozgatórugóját. Terápiás gyakorlatunkban kettős nyertes játszmára törekszünk: a párkapcsolat gazdagítására és a szülői együttműködés elmélyítésére, amely a legjobb gyógyír is a gyerek problémájára. A válófélben lévő szülők, Lóránt és Veronika esetében is ezt a módszert alkalmaztuk.

A terápia 

– Tudtam, hogy ezt is elő fogod hozni! – mondja ingerülten Lóránt.

– Hol hozzam elő a gyerek betegségét, ha nem itt? – kérdezi Veronika.

– Tudod jól, hol! Az orvosnál! Ott! – reagál indulatosan Lóránt az veszekedések összepakolós, elköltözős otthoni hangulatát idézve.

– Az orvos is mondta, hogy érdemes megvizsgálni a lelki hátteret is! – vág vissza Veronika.

– Azért, mert egy pancser. Akihez én vittem, írt fel rendes gyógyszert, amitől jobban is van a gyerek! – legyint rá Lóránt.

– Szteroidot írt fel, és azt akar vele évekig szedetni!

– Unom az ilyen pszichodumát – vet ránk is megvető pillantást Lóránt.

Egy kísérletet ajánlunk neki. Álljon be egy sorba, például egy szupermarketben vagy egy moziban, ahol több pénztár is van, így nem olyan nagy a tét. Amikor sorra kerül, hallgasson. Nézzen az eladó szemébe, majd a mögötte állóra, és ismét az eladóra. Amíg csak bírja. Azután lépjen ki a sorból.

Lóránt hümmög. Elmagyarázzuk neki, milyen fontos az élmény a terápiában, ám érezzük, szavakkal aligha tudjuk meggyőzni erről. Végül nagy nehezen elfogadja a terápiás feladatot. Veronika addig rágja a fülét, amíg végre is hajtják. Egy gyorsétkezdében.

– Én csak köhécseltem – meséli Veronika –, de Lóránt szabályos köhögőrohamot kapott.

– Most is köhögök, mert meg vagyok fázva – néz ki az ablakon a férj közömbösen.

Veronika megkísérli elméletté fogalmazni a tapasztaltakat: a hallgatás feszültsége valahol a gégénél, a légutak mentén fejti ki a hatását. A sok köhögés kikezdi a légutakat, hiszen a gyorsan áramló levegő kiszárítja a nyálkahártyát, ami ettől ödémás lesz, váladék kezd termelődni.

– Semmi örökletes, semmi allergia! Csak a rákényszerített hallgatás miatt kezdett el köhögni az a gyerek! – mondja Lóránt, majd tromfol: – Aki még beszélni sem tudott!

– A rémült szemére azért csak emlékszel – kérdezi számonkérőn Veronika.

Mi, terapeuták igyekszünk kimaradni a vitából. Csupán az a feladatunk, hogy javítsunk a helyzeten. Másfelől az asztma eredetéről szóló vita növeli a párkapcsolati feszültséget, ezért egyszerűsítünk:

– Tegyük fel, hogy a gyerek asztmája pszichés eredetű. Akkor mit tehetünk? – vetjük fel a kérdést.

– Csökkenteni kell a feszültséget, ami előidézi – vágja rá Veronika.

Lóránt legyint. Mormog valamit arról, hogy találtak végre egy lelkiismeretes orvost, és szálljunk már le a témáról. Addig szorongatjuk, amíg el nem ismeri, ártani aligha árt az asztmának, ha békességben vannak. Az asztma és a családi hangulat közötti összefüggést azonban továbbra is mereven elutasítja.

Együtt vagy külön – mi jobb a gyereknek?

Emlékeztetjük a különköltözött szülőket a sorban állás élményére. Arra, hogy a feszültség igazán az interakciók során növekszik meg. A gyermek amúgy a jelenben él, ha kikerül a helyzetből, kevésbé nyomasztja. Főleg ha jobb helyzetbe kerül. Azt kérjük, kerüljék az olyan szituációkat, ahol hármasban vannak. Ez Veronikának már sok.

– Éppen azt szeretném elérni, hogy legyünk egy család. Erre azt kérik tőlünk, külön-külön legyünk a gyerekkel?!

Elmondjuk, ilyen krízishelyzetben érdemes szétválasztani a párkapcsolati és a szülői funkciót. Miután a kapcsolatuk nehézségei akadályozzák szülői szerepüket, jobb, ha külön szülősködnek. Veronika vonakodva, de elfogadja a feladatot. Legközelebb azonban nekünk támad:

– Az lett az eredménye, hogy Lóránt elviszi Antikát a koszos ólba, ahová elköltözött tőlünk, és telebeszéli a fejét hülyeségekkel. Hogy miattam kellett elmennie otthonról. Meg ilyenek…

– Ha igazán szeretnéd, nem lenne asztmás! – vágja ki Lóránt az adu ászt.

– Ezt meg hogy érted? – döbben meg velünk együtt Veronika.

– Utánaolvastam. Az asztma az anya-gyermek kapcsolat korai, nonverbális fázisához köthető.

– Ez úgy hangzik, mint egy pszichoduma! – vág vissza Veronika sértetten, hogy hirtelen ő lett a fővádlott.

Nekünk pedig bennszorul a szó. Köt a titoktartás. Hallgatnunk kell arról, ami egyéniben hangzott el. Amit Lóránt mesélt arról, hogyan élt „az anya-gyermek kapcsolat korai fázisában”, vagyis amikor Veronika otthon volt, és szoptatta a kisbabát. Lóránt ugyanis visszacsúszott a drogozásba, cége tőkéjét, azaz Veronika hozományát nőkre, anyagra és kábán kieszelt, bedőlő üzletekre költötte. Furcsa érvelésében tehát még igazság is lehetett, hiszen ha Veronika nem is tudott pontosan Lóránt dolgairól, attól még sejthette mindezt, ott volt benne is az a torokszorító feszültség, ami Lórántot úgy megköhögtette a sorban. És bizony gyakran felülkerekedett a sértett, mellőzött nő a gondos édesanyán. És a gyerek feje fölött ordította ki mardosó fájdalmát.

Elmondjuk, hogy mindegy, mi váltotta ki az első rohamokat, az asztma a párkapcsolat meghatározó elemévé vált. A gyerek rohamai összehozzák szüleit, olyankor apu és anyu mindent félredob. Másfelől a párkapcsolat tovább romlik. Mindketten igyekeznek, fojtott suttogással kérik a gyereket mély lélegzésre, kapkodják ki egymás kezéből, hogy lefektessék a nagypárnára. Így tovább rontják a helyzetet, amiben még kevésbé elégedettek egymással. Szépen beszippantja őket az asztma ördögi köre.

Rendben van, fogadjuk el, hogy az asztma az anya-gyermek kapcsolat korai fázisához köthető, amikor a baba még nem tud beszélni. Elvégre az anyaméhben nehéz lenne köhögni. Nézzük meg azonban, mi más köthető még ehhez az időszakhoz. A szoros anya-gyermek koalícióból az édesapa kiszorítva érzi magát. Téblábol, nehezen találja szerepét. Édesanya még nem tud beszélgetni a babával, ezért szeretne az apával sokat. A férj érintésre vágyik, ezt édesanya megkapja a babától, a feleség társaságra, beszélgetésre vágyik, ezt az édesapa megkapja egész nap. Torkig van vele. Ez az élethelyzet, amelyben reménytelenül összekeveredik a párkapcsolat és a szülőség.

Mit tehetnek a szülők a feszült helyzetben?

Elsősorban azt, hogy párkapcsolatukat tudatosan elválasztják a szülőségtől. Együtt, párként jelennek meg társaságban, ötletelnek a jövőről, közös élményeket szereznek, amelyek segítenek nekik szülőként is összehangolódni. A szülőség a párkapcsolat egyik legnagyobb próba­tétele. Ilyenkor ver legkönnyebben éket két ember közé a származás, a kulturális felfogás és a viselkedésminták közötti különbség. A felfogásbeli különbségeket úgy közelíthetik legkönnyebben a szülők, ha maguk is játszanak. Merészen.
De mi a megoldás az asztma ellen most, amikor Lóránt és Veronika már különköltöztek, és Anti lassan iskolás lesz?
Éppen az ellenkezője. Kerüljék az olyan együttléteket, amelyek a párkapcsolathoz köthetők, és igyekezzenek külön-külön megadni Antinak azt a figyelmet, amitől megkönnyebbül. Veronika kerekedjen felül női sértettségén, Lóránt hagyja a párkapcsolati konfliktusokat, és törekedjenek szülői együttműködésre. A gyerek könnyen megtanulja, hogy betegség révén eredményt érhet el. Ha például egy belázasodással hazacsalja aput, aki már elköltözött, akkor megtanulja a lázvarázslatot. Ha egy allergiás roham hatására szülei odavarázsolódnak mellé, akkor ezzel az eszközzel éri el a célját.

Tegyük hozzá, hogy Antinak csak néhány alkalommal sikerült a varázslat. Lóránt új barátnője ugyanis hamar megunta, hogy szerelmét Veronika, a volt feleség folyton kiugrasztja az ágyból a gyerekre hivatkozva. A kudarc pedig mélyen elkeserítette a kis varázslót.

A válófélben lévő szülőknek arra kell figyelniük, hogy gyermekükön ne hatalmasodhasson el betegség azáltal, hogy eredményt ér el vele. Éreztessék gyermekükkel, hogy a párkapcsolat a magánügyük. Arra neki nincs hatása. Hiába igyekszik, képtelen befolyásolni. Még jó irányba sem lehet hatással rá!

Várják meg tehát türelmesen, amíg végigpróbálja eszköztárát, amelynek hatóköréből kivonták a párkapcsolatot. Mert így óvhatják meg a nagyobb bajtól és kudarctól. Kegyetlenül hangzik? A válás vészhelyzet. Ilyenkor más törvények lépnek életbe. Ezért érdemes megelőzni a párkapcsolat folyamatos gazdagításával. Függetlenül a szülőségtől.

Baktay Zelka és Baktay Miklós 
(A cikk nyomtatásban a Nők Lapja Psziché február–márciusi számában jelent meg.)