Néhány héttel ezelőtt válaszoltam egy harmincnégy éves levélírónak a Ne félj, mesélj! rovatban, aki tiszteletreméltó őszinteséggel írt arról, hogy nem vágyik gyerekre, nem akar szülni. A magát Anonimnak nevező lány nekem szegezte a kérdést: „Selejt vagyok?” A megjelenést „robbanás” követte. Annyian írtak, olyan szélsőséges indulatokat szabadított fel e téma, hogy a jelenség értelmezésére segítségül hívtam egy ismert pszichológus házaspárt: Baktay Zelkát és Baktay Miklóst.
Ízelítőül négy levélrészlet (finomítás nélkül):
1. „Egyetértek Anonimmal, én sem akarok gyereket. Felesleges nyűg. Az ember élhetne boldogan, kettesben a párjával, és akkor jön az a zavaró tényező. A munkáról, a karrierről nem is beszélve… Semmi szeretnivaló nincs a gyerekekben, csak undorodni lehet tőlük. Megmondom őszintén: ha Anonimnak nem lenne párja, és nekem se lenne kedvesem, habozás nélkül felajánlanám neki a szerelmemet, mert én olyan nőt keresek, aki utálja a kölyköket. Nem ő a selejtes, hanem azok, akik gyerekre vágynak.” Egy férfiolvasójuk
2. „Kedves Ildikó, szeretem a válaszait, de most nem tetszett a megbocsátó hangneme… Hallott már ön a gyermektelenségi adóról? Okos dolog volt. Elérték vele, hogy nagyon sokan szüljenek. Aki nem hiszi, nézze meg az 1949 és 1956 közötti statisztikákat, és vesse össze a mai adatokkal! Az utóbbi években is voltak hasonló kezdeményezések, de egy kormány sem volt elég bátor. Én azt mondom: aki egészségügyi okok miatt gyermektelen, az ne legyen adóköteles, de aki csak önző, az fizessen!” Egy olvasó, aki egykor fizetett gyermektelenségi adót
3. „Boldog házasságban élek, sok a barátom, rengeteget utazom, imádom a munkámat, színes és tartalmas az életem, de nem akarok szülni. Soha nem akartam. És nagyon elegem van azokból a gyerekes ismerősökből, akik szerint azért van két kutyám meg egy macskám, mert ők pótolják számomra a gyereket. Nem igaz. Azért vannak állataim, mert szeretem az állatokat. Amúgy senkinek sincs köze ahhoz, hogy szülök vagy sem… Csak azért tesznek rám megjegyzéseket, mert halálosan irigylik, hogy szabad vagyok, és bejárhatom a világot.” Diana, túl a harminchaton
4. „Kedves Ildikó, örülök, hogy nem győzködte a levélíróját. Aki nem élte át, és nem is kíváncsi arra a csodára, amit egy gyerek jelent, annak úgy kell… Én sikeres vagyok a munkámban, jó a házasságom, de még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor három hónappal ezelőtt, egy nehéz szülés után kézbe kaptam a kisfiamat. Soha! Biztos vagyok abban, hogy a gyerek életem legjobb döntése volt, bárhogy alakul később a sorsom…” Egy debreceni közgazdász-anyuka
– Az szervez – vágják rá egyszerre. – Barátokat, barátnőket, anyut, aput, dédit… Mert a szülőnek is kell néha az egyedüllét, kell, hogy megmaradjon a munkája, hivatása, és nagyon fontos, hogy anya és apa időnként kettesben legyen. Egyszóval rengeteg örömet találhatunk a gyerekeinkben, de arra nagyon kell vigyáznunk, hogy a szeretetünk ne jelentsen fenntartás nélküli szolgálatot!
V. Kulcsár Ildikó írása
Nők Lapja , 2009. 11. 05.
Visits: 42