Szerző: admin

Baktay Miklós novellája

Mégiscsak elszakad néha az idő. Velem megtörtént. Amikor meséltem édesanyámnak, egyből rávágta:

– Hexensussz! Így járt Éva nénéd is a minap. Lehajolt, aztán meggübbedt.
– Csakhogy nekem nem fájt semmim!
– Fájt volna, azért nem mozdultál.
– Amikor megmozdultam, akkor sem fájt.
– Az ilyen nyeklésnél áll bele az emberbe, mondom, Éva nénéd is így járt.
– Velem nem ez történt.
– Akkor megkukultál. Az agyadba kaptad a hexensusszt.

Talán a lendületem hiányzott, esetleg hülyéskedtem, vagy a kalandvágy vezetett. Akárhogy is, bennragadtam egy időgödörben. Belezakkantam, aztán csak lesegettem kifelé belőle, figyeltem, hogyan pörögnek körülöttem az események.

Lehet, hogy Zsolti motorbalesetével kezdődött. Milyen jó lett volna neki, ha az időkátyúba sikerül beledöccennie. Ehelyett egy furgonba durrant bele. Csak hisszük ám, hogy ilyenkor kétfelől négy kamera svenkel, szól a bajzene, aztán háromszor is lelassítva látszik az ütközés. Igazából pöfögsz, a barátnőd ölel, a furgon meg kezd kitolatni az útra. Lassítasz, a barátnőd hozzád simul és előre kandikál. A furgon megtorpan. Gyorsítasz, a barátnőd jobban szorít, mert fél, hogy lemarad, kiszalad alóla a gyorsuló motor. A furgon mégis elindul. Röviden sikolt a fék, eldobod magad, ellököd a motort a furgon alá és már ébredsz is az intenzíven. A pillanat csak neked maradt ki. Ez nem az a kimaradt pillanat. Az idő rád sem bagózik, míg nem vagy jelen, tökéletesen megváltozik az életed. Száguld tovább az idő, te meg vele. Nem tudsz megállni, lassítani, röpülsz, riadtan lobog utánad ölelő barátnőd, hogy abban a pillanatban becsapódjon bukósisakja a csigolyáid közé. Már csitulnak a belső vérzések, már érzed, hogy nem fáj, hogy nem tudod mozdítani, érzed, hogy nem. Oda nem hat a gondolatod. Onnan nem jön semmi. A derekad alatt nem te vagy te. Oda ragadt a halál.

Amikor én úgy maradtam, azt gondoltam, talán azért kerültem ebbe a helyzetbe, mert nagyon el akartam képzelni, milyen, amikor nem fáj a gyomrom a fekélytől, amikor nem érzem, ha vizelnem kell, ha szikével matatnak a csontomon. Az idő elhullott cseppjében zárványként bezárva várva mégis valami egyezséget köthettem a vendéglátómmal, mert azért nem voltam teljesen bezárva. A fejem kilógott. A nyakamat tudtam mozgatni. Elképesztő, milyen mélyen ül az izomzata. Próbáld meg! Ha erősen előrehajtod a fejedet a derekadnál is húzza a csigolyákat. Szóval nagyjából nyaktól lefelé hagytam a testemet a megakadt pillanatban.

Esetleg onnan jött a testi mozdulatlanságom, hogy töprengtünk, mivel lehetne segíteni Zsoltin. Mi lenne, ha szereznénk neki új testet? Ami nem béna. Átültetnénk a fejét. Az ereket biztosan lehetne csatlakoztatni, úgy, mint a szívműtétnél, a vérkeringést is fenn lehetne tartani. Igaz, a gerincvelő millió idegvezetékét egyelőre nem tudnánk összeforrasztani. Ott ülne a feje egy idegen testen. A sajátja is eléggé idegen. Csak nézi, ahogy harisnyát húznak a lábára, katétert tuszkolnak a fütyijébe, csak nézi, ahogy lépegetnek körülötte. Mindez távoli lett számára. Elérhetetlen. Nem érti, én miért léphetek, ő miért nem.

Igazából akkor kezdett döcögni bennem az idő, amikor töltöttem a vizeskancsót. Csorgott bele a víz, szépen, egyenletesen, de félig sem volt, mégis elzártam a csapot. A kezemben még ott volt a kiskanál, amivel belekóstoltam a krumplipürébe. Számban enyhén sós íz. Gizella sürgölődött, kenyérsütéshez készülődött. Jobb kezemben a kancsóval, balban a kiskanállal elfordultam a mosogatótól, de lépni már nem tudtam. Megálltam és úgy maradtam. Mintha lefényképeztek volna, mintha sóbálvánnyá dermedtem volna. A kancsó enyhén megdőlt, a víz felszíne finoman fodrozódott. A kanál bal a tenyeremen feküdt, az ujjak tövében, ahogy a bicskások szokták tartani a kést. A fejemet tudtam mozgatni. Nyakamat nyújtogatva néztem végig magamon. Csirke módjára pillogattam, illegettem a fejem. Régen vásári fotósnál lehetett bedugni az arcunkat a festett huszár arca helyébe. Az én testem olyan volt, mint a huszár egyenruhája, lova. Csak lesegettem kifele belőle. Ilyesmi volt. A testem leállt. Gizella talán nem vett észre semmit, talán értette, amit én most sem, mindenesetre nyugodtan kérdezte, tegyen-e rozslisztet is a kenyérbe. Élénken helyeseltem. A rozs remek ízt ad. A krumpli lazít, a rozs ízesít. Gizella megkért, tenném odébb a pipámat meg a dohányt az asztalról, hely kéne a gyúráshoz. Hej, haj, kéne. Lehet, hogy kéne. Szívesen megtenném. Az van, hogy én most úgymaradtam. Egy pillantással végigmért, azután már fordult is a tésztához. A dagasztást nem lehet abbahagyni. A pipát nem tette arrébb, kerülgette. Engem is. Kikerült, amikor vízért jött a csaphoz. Nem úgy került, mint egy bútort, hanem ahogy máskor szokott. Kissé hozzám ért. Jól esett mozdulatlan karomnak. Kértem, nézze meg, milyen a víz tükre a kancsóban, már jó ideje tartom így, szerintem mégsem remeg a karom. Megnézte. Simának találta. Igyekezett vissza a tésztához.

Háttal állt, amikor javasolta, üljek oda az asztalhoz, ha nincs kedvem mozdulni. Bizonytalan magyarázkodásba fogtam. Talán kedvem is van mozdulni, lehet, hogy tudnék is, csak nem szántam rá magam igazán. Gizella együttérzőn mért végig. Észrevette, hogy a bal karom emelkedett egy kicsit az utóbbi fél órában, talán igyekszik egy szintre kerülni a jobbal, amiben a nehéz kancsó van. Tiszteletreméltó buzgóság. A bal lábamon egészen jól álltam, kissé a külső talpélen, ahogy a fordulásnál jött, a jobb talpamból viszont mindössze a nagylábujjam tövének környéke érte a földet. Kissé labilis helyzet. Alaposabban nem vehettem szemügyre magam, ennyit láttam nyakamat nyújtogatva, lehet, hogy eldőltem volna, ha tovább kíváncsiskodok. Az én kedvesem közben kész lett a dagasztással, félre tette a tésztát kelni. Odajött és megpuszilgatta mozdulatlan karomat, lábamat, a támaszkodó lábujjamat. Jól esett. Kellemes borzongást éreztem. Hozott egy tükröt, hadd lássam, hogy áll a lábam. Megkérdeztem, érti-e mi történt velem igazából. Annyit mondott, szerinte nincs kedvem mozdulni. Dehogynem! Csak nem akaródzik. Jó lett volna átölelni. Mint a gúnár, úgy nyújtogattam a nyakam egy csókért. Megkaptam.

Azon kezdtünk töprengeni, miért éppen ennyit tudok mozgatni magamból. Talán úgy bénultam-e le, mint a múlt század nagy hisztérikusai? Például a lábuk a harisnya combvonalában? A csipkeszegély alatt tűvel szurkálták, égették őket, nem érezték. Hipnózisban azután elmúlt a bénaság róluk. Csakhogy én nem bénultam meg. Éreztem mindent. A karom nem fáradt el a nehéz korsó tartásától, pedig már jó órája álltam így. Azt sem mondanám, hogy nem éreztem a súlyát. A gyűrűs ujjamat határozottan nyomta, lehet, hogy még fájt is. Ón fedeles majolika, igazi bajor söröskrigli. Nyújtogattam a nyakam, hogy alaposan megnézegessem. München látképe, a Frauenkirche és a Rathaus a Szentháromság szoborral, szökőkúttal. A tér néptelen. Az ón fedélben védjegy. A víz felszíne igazán alig fodrozódott.

Később, amikor már kikerültem az időgödörből, próbaképpen ugyanúgy visszaálltam. Ahogyan a baleseteket szokták rekonstruálni. Könnyedén megtaláltam a helyzetet, a mozdulatot, amibe belefagytam. Csak percekig bírtam, talán 4 percig. Megmértem. Egy kiló húsz deka volt a korsó félig vízzel. A mellem magasságában tartottam. Ahogy egy kriglit vinni szoktunk. Be van ám az szabályozva! Ha egy kicsit lejjebb van, olyan, mintha talán ki akarnám önteni, ha egy kicsit feljebb, mintha igazából koccintásra lendíteném. Centiken múlik. A fülét belülről a mutató- és a középső ujjunk öleli, alulról és kívülről a gyűrűs tartja. A folyadék felszíne párhuzamos az alkarral. A helyzet rekonstruálásának öt perc alatt vége szakadt. A karom remegni kezdett, a lábam görcsbe állt.

Akkor azonban nyugodtan álltam. Nem mondanám, hogy a majolika ridegségével, rezzenéstelenül. Inkább úgy ahogy az ólom dermed. Érzed, még nem végleges a kiöntött forma, ha moccantanád, talán még változna, belül még forró, lehet, hogy csak vékony héjburka szilárd, mint földanyánké. Ha sorsodat akarod kiolvasni, még nem érdemes kezdeni, de azt is tudod, magától már nem változik igazán. Szépen fémmé szilárdul, bimbózó rózsává, csöndes madárrá, hegyes lándzsává. Ilyen dermedten álltam a mosogatónál, ahonnan ráláttam a mikrosütő órájára. Már hatvanhat percet töltöttem testi mozdulatlanságban, már távoli emlék volt, hogy mit is akartam a korsó vízzel, a kiskanállal, már távoli emlék volt, hogy Gizella hozzám ért, hellyel kínált. Valaha a pipát is el akartam rakodni az asztalról, de még mindig ott éktelenkedett a letakart, kelő tészta mellett. Zaklatott csendélet. A korsó füle a gyűrűsujjam izületére nehezedett. Nyomta. Nem éppen elviselhetetlenül, mint később, a gyorsított visszajátszásnál, csak úgy érezhetően. Tudtam, hogy nyomja. Ennek egy kicsit örültem, de még nehezebb kérdéseket vetett fel. Tudtam, hol a kiskanál, hol tartom a karom, hogy félig ki vagyok facsarodva. Akkor meg minek állok így!

Miért ne. Álltam, mint az alkoholista, aki tudja, holnap már nem fog inni. Vártam, mint a beteg, aki tudja, holnaptól már jól lesz. Kicsit még vártam, mint a hívő, aki tudja, holnap övé a bizonyosság. Olyan magyarosan álltam.

Az a baj, hogy akkor tudunk igazán leírni valamit, ha értjük. Legalábbis úgy érezzük, értjük. Hülyeség azt mondani, hogy vitára bocsátok egy írást. Egy frászt. Az írással prófétálunk. Eddig legalábbis azt írtam, amit tudtam. Bizonyosan. Azért írtam, mert azt hittem, így többen figyelnek rám. Ha rámtört a kellemetlen érzés, hogy lassan egyedül maradok. Ha vágyálmot láttam. Most ezt tényleg azért írom, mert nem tudom, mi történt velem. Talán valaki megmondja.

Azt mondod, svihák vagyok, mert valójában tudom, hová akarok kilyukadni, nagyon is megértettem, mi történt velem. Nem. És nem is tudom jól megírni. Ott van például az a mondat, hogy “Jobb kezemben a kancsóval, balban a kiskanállal elfordultam a mosogatótól, de lépni már nem tudtam.” Már te is tudod, hogy nem kancsó volt. “Ón fedeles majolika, igazi bajor söröskrigli.” Lehet, hogy a történet korsóval is érthető, de én klisét használtam, vizet kancsóban szokás vinni, sört krigliből inni. Ez fontos lehet, mert esetleg attól állt le az idő, hogy én a kedves kriglimből vizet akartam inni. Egyáltalán, a legkisebb mozzanat sem érdektelen, mert honnan tudom, hogy kis mozzanat. Zsoltnál is egy másodperc döntött. Ha leírnánk a havi időmérlegét, akár ki is felejthetnénk. Ha csak egyszer is megvakarta a bal tökét, azzal több időt töltött, mint a balesettel. Hűnek kell lennünk minden aprósághoz. Csakhogy én ezeket most kihagytam. Azzal a csúsztatással is tetten értem magam, hogy “lépni már nem tudtam”. Tudtam. Amikor már megkelt a tészta és Gizella be akarta tenni a sütőbe, újra hellyel kínált. A mosogatónk ott van a sütő mellett (kié nincs ott?), vacak lett volna a forró gázokban ácsorogni. A nyíló ajtó éppen csak hogy elfért a térdem előtt, nem volt több három centinél, (4,8 cm derült ki a visszajátszásnál) éreztem a melegét. A szemeteshez sem lehetett odaférni tőlem. Ingatagon álltam.

Gizella esetleg félhetett attól is, hogy dőltömben is úgy maradok, mint Sztálin szobra ötvenhatban. Megbeszéltük, hogy ezt inkább nem próbáljuk ki. Azt is mondtam Gizellának, hogy én nem vagyok csökönyös, sem makacs, be is látom, hogy arrább kéne mennem, tudnék is, csak hát nem akaródzik. Olyasformán vagyok vele, mint az adóbevallás kitöltésével, az Anna mama felhívásával és az égőcserével a lépcsőházban. Gizella megértően bólintott. Lehet, hogy ő értette is a dolgot. Felajánlotta, hogy segít odaülnöm az asztalhoz. Örömmel vettem. Megkértem, vegye ki a kezemből a korsót és a kanalat. Szépen letette őket, azután finoman megtolt. Kissé szaggatott mozdulatokkal mentem a székhez és ültem le, mert az idő még nem simult ki teljesen a testem körül. Semmim nem fájt, nem gémberedett el, pedig jó óra állás után ez lenne a minimum. Örömmel és gyönyörködve néztem Gizellát, amint a sütőbe teszi a kenyeret. Pipára is gyújtottam volna, de nem volt ott a gyufa, kellett a begyújtáshoz. Amikor felém nyújtotta Gizella, akkor jöttem rá, megint úgy maradtam. Megkértem, tegye fel a lábamat egy székre és gyújtsa meg a pipámat. Megtette, betette a számba. Pöfékeltem. A dohányfüst egy idő után marni kezdett, de nem kérhettem Gizellát, hogy folyton ő rakogassa ki-be a pipát. Lehet, hogy észrevette, mindenesetre sikerült úgy beállítania a kezemet, hogy nyakam nyújtogatásával elérhessem a belefogott pipát. Sikerült. Ez volt a fordulat. Rájöttünk, hogy a szavakon túl a fejem mozgatásával is tudok cselekedni, ha testemet jól készíti oda. Ittam egy hosszú szívószállal. Jól elvoltunk, beszélgettünk, néha úgy mulattunk, hogy a könnyünk is potyogott. Még bele is kunkorodtam a nevetésbe, de szerencsére a nyak izomzata tényleg egészen lent tapad a derék táján, így ki tudtam húzni magam.

Igazából alig jelentettem gondot (legalábbis remélem). Gizella tett vett, elmosogatott, megterített, tojást ütött fel, a fehérjével megkente a sülő kenyeret. A sárgáját kikeverte nekem cukorral. Habosra, ahogy szeretem. Talán kértem rá, nem emlékszem. Talán kitalálta a gondolatomat. Igaz, kérhettem is. Járt a szám. Ültem, kezemben a kihűlt pipával. Lassan kellemes illat és melegség áradt szét a konyhában.

Abban a pillanatban álltam fel, amikor Gizella kivette a kenyeret a sütőből.

(Megjelent a Hitel c. folyóiratban, 2000-ben)

Visits: 50