A következő hétvégén kisgyerekes családok számára szervezünk családi kapcsolatgazdagító programot. Az együttes élmények, a mozgásos összehangolódás, a közös érzékszervi tapasztalások, a szerepjátékok célja a kötődés elmélyítése, a szülő-gyerek, szülő-szülő és a gyerek-gyerek együttműködés erősítése.
A programot az Élményforrás Házban és közvetlen környezetében tartjuk, maximum hat család részvételével. A jelentkezőkkel előzetesen elbeszélgetünk, tisztázzuk a kereteket és a feltételeket.
Néhány héttel ezelőtt válaszoltam egy harmincnégy éves levélírónak a Ne félj, mesélj! rovatban, aki tiszteletreméltó őszinteséggel írt arról, hogy nem vágyik gyerekre, nem akar szülni. A magát Anonimnak nevező lány nekem szegezte a kérdést: „Selejt vagyok?” A megjelenést „robbanás” követte. Annyian írtak, olyan szélsőséges indulatokat szabadított fel e téma, hogy a jelenség értelmezésére segítségül hívtam egy ismert pszichológus házaspárt: Baktay Zelkát és Baktay Miklóst.
Ízelítőül négy levélrészlet (finomítás nélkül):
1. „Egyetértek Anonimmal, én sem akarok gyereket. Felesleges nyűg. Az ember élhetne boldogan, kettesben a párjával, és akkor jön az a zavaró tényező. A munkáról, a karrierről nem is beszélve… Semmi szeretnivaló nincs a gyerekekben, csak undorodni lehet tőlük. Megmondom őszintén: ha Anonimnak nem lenne párja, és nekem se lenne kedvesem, habozás nélkül felajánlanám neki a szerelmemet, mert én olyan nőt keresek, aki utálja a kölyköket. Nem ő a selejtes, hanem azok, akik gyerekre vágynak.” Egy férfiolvasójuk
2. „Kedves Ildikó, szeretem a válaszait, de most nem tetszett a megbocsátó hangneme… Hallott már ön a gyermektelenségi adóról? Okos dolog volt. Elérték vele, hogy nagyon sokan szüljenek. Aki nem hiszi, nézze meg az 1949 és 1956 közötti statisztikákat, és vesse össze a mai adatokkal! Az utóbbi években is voltak hasonló kezdeményezések, de egy kormány sem volt elég bátor. Én azt mondom: aki egészségügyi okok miatt gyermektelen, az ne legyen adóköteles, de aki csak önző, az fizessen!” Egy olvasó, aki egykor fizetett gyermektelenségi adót
3. „Boldog házasságban élek, sok a barátom, rengeteget utazom, imádom a munkámat, színes és tartalmas az életem, de nem akarok szülni. Soha nem akartam. És nagyon elegem van azokból a gyerekes ismerősökből, akik szerint azért van két kutyám meg egy macskám, mert ők pótolják számomra a gyereket. Nem igaz. Azért vannak állataim, mert szeretem az állatokat. Amúgy senkinek sincs köze ahhoz, hogy szülök vagy sem… Csak azért tesznek rám megjegyzéseket, mert halálosan irigylik, hogy szabad vagyok, és bejárhatom a világot.” Diana, túl a harminchaton
4. „Kedves Ildikó, örülök, hogy nem győzködte a levélíróját. Aki nem élte át, és nem is kíváncsi arra a csodára, amit egy gyerek jelent, annak úgy kell… Én sikeres vagyok a munkámban, jó a házasságom, de még soha életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor három hónappal ezelőtt, egy nehéz szülés után kézbe kaptam a kisfiamat. Soha! Biztos vagyok abban, hogy a gyerek életem legjobb döntése volt, bárhogy alakul később a sorsom…” Egy debreceni közgazdász-anyuka
Arany pillanatok– Elolvastuk a levelek jó részét, és nekem feltűnt, hogy majd’ minden levélíród egy ember döntéseként beszél a gyerekvállalásról, miközben normális esetben az egy pár (leendő anya és apa) döntése – mondja Baktay Zelka. – Azaz már az indulás pillanatában egy emberre – a nőre – nehezedik a felelősség, miközben az a jó, ha a családot a „párkapcsolati boltív” tartja. Férj-feleség, férfi-nő, anya-apa. Ha a két pillér nem egyformán erős, és a súly – a felelősség, a gondoskodás – nem oszlik meg arányosan, akkor az építmény megroggyan.
– És sok anya szinte légüres térbe kerül a kisgyermekével! – folyatja Baktay Miklós. – A férj reggel elmegy, késő este megjön, hajtja a pénzt, közben az anya megállás nélkül robotol otthon. Jó lenne végre őszintén beszélni arról, hogy egy-két pici gyerekkel otthon lenni, nem csak gyönyörűség. Hanem kőkemény, gyakran monoton munka. Nekünk is van két kicsi gyerekünk, és többször előfordult, hogy egyedül voltam velük otthon. Hát… Megállás nélkül dolgoztam, mégsem tudtam úrrá lenni az általuk teremtett rendetlenség meg a háztartás felett. Terapeutaként is ezerszer tapasztaltuk: ha egy pár nem készül fel arra, hogy a gyerek érkezése óriási életformaváltással jár, akkor az édesanya számára elviselhetetlen robottá válhat az otthonlét. Ha közben azt is érzi, hogy az eddigi élete megszakadt – a munkahelyén már nem számolnak vele, a gyerektelen kortársai sorra elhúznak mellette -, akkor rosszkedvű lesz. Amit a férje nehezen visel el. És előáll(hat) az a tipikus helyzet, hogy férfi kezd kikacsintgatni a kapcsolatból…
– Ha a harmincnégy éves levélíróm csupa ilyen példát látott maga körül (és jót nem…), akkor logikus a döntése: köszöni, ebből ő nem kér…
– Amennyiben azt akarnánk sugallni, hogy csak a gyerekesek lehetnek boldogok, akkor nem mondanánk igazat, hiszen ez azt jelentené, hogy nekünk is végünk lenne, amikor a gyerekeink kirepülnek – mondja Miklós. – Ám, ha nem hívnánk fel a figyelmet arra, hogy a gyerekkel kapcsolatos rengeteg teendő-gond ellenére csodálatosak a vele (velük) töltött „arany pillanatok”, akkor is csak a felét mondanánk el az igazságnak. Azok az arany pillanatok, amikor nagyon jó együtt. Amikor átvillan rajtunk, hogy csoda a gyerekünk léte. Megérinthet ez egy közös vacsorán, egy családi kiránduláson, de akkor is, amikor zuhogó esőben ballagsz (nem sietsz!) a fiaddal-lányoddal az iskola felé. Minden szülő ismeri ezt a semmihez sem hasonlítható érzést…
– Ám nem kell megijednünk attól az érzéstől sem, amikor megőrjít a saját gyerekünk – veszi át a szót Zelka. – Ez is természetes, nem érdemes letagadni… Sőt, akkor is lehetünk jó szülők, ha néha irigykedve gondolunk arra, hogy milyen kényelmes élete van, mondjuk, egy gyerektelen kolléganőnek.
A szülői minta
– Most szakítsuk meg egy pillanatra a beszélgetést egy levélrészlettel! Huszonhat éves írója nem foglalt állást, inkább a félelmeinek adott hangot. „Nekem tetszenek a kisbabák az utcán, de nem vágyom arra, hogy anyuka legyek. Mert láttam, hogyan élt anyu mellettünk. Tanult velünk, különórákra cipelt minket, szülői értekezletekre rohant, főzött, takarított, olyan volt, mint egy szolga, a napi nyolcórás munkája mellett. Kell ez nekem?”
– E levél pontosan tükrözi, hogy nagyon nehéz a mai huszonéveseknek, harmincasoknak – jelenti ki Zelka. – A többségük azt szűrte le a gyerekkori élményeiből, hogy a szülő (elsősorban az anya) szolga. Cseléd. Nem lehet saját élete, legfeljebb rengeteg munkája és kötelessége. Logikusan alakult ki bennük: felnőni ugyan jó – függetlenség, önállóság -, de a sok áldozattal járó szülői szerepet nagyon meg kell fontolni.
– Agyereket középpontba állító családmodell az utóbbi ötven évre jellemző – veszi át a szót Miklós. – Korábban (évezredeken át) a gyerek része volt a nagycsaládnak. Nemcsak szülők, nagyszülők, de rengeteg rokon is körülvette. És neki alkalmazkodnia(!) kellett a családi közösséghez! Nem ő volt a központ. Persze a nagy családi közösségeknek és ennek az egészséges légkörnek már híre-hamva sem volt a hetvenes-nyolcvanas években, amikor világra jöttek azok, akik ma szülőkorúak. Amúgy már az ő szüleik is kevesebb gyerekre vállalkoztak, mint a korábbi generációk (ezen csak a gyes 1967-es bevezetése lódított egy kicsit – a szerk.). A mai ötvenesek-hatvanasok általában egyet (kettőt?) kívántak felnevelni, neki akartak mindent megadni.
Megoldások
– Sok csalódástól kímélik meg magukat azok, akik alaposan felkészülnek az utód érkezésére, például jó előre felmérik a családjaikat és a baráti körüket – állítja Zelka. – Van-e a közelükben gyerekszerető-segítőkész nagymama, nagypapa, rokon vagy barát? Ha akad, akkor van remény arra, hogy ne csak szülők legyenek, hanem megmaradjanak egymást szerető szülőpárnak, férfinak és nőnek. Ha nincs segítség, akkor bizony áldozni kell arra, hogy találjanak (gondos válogatás után) egy olyan bébiszittert, segítőt, aki hadra fogható. Azt is tudatosan lehet (szerintünk: kell!) kialakítani, hogy a háztartás ne kösse le az anya minden szabad percét. Veszünk egy mosogatógépet… Drága? De mennyivel drágább az az idő, amit a gyerekeinknek háttal, mosogatással töltünk!
– Nem titok, hogy mi a jövedelmünk jelentős részét arra költjük, hogy legyen egy házvezetőnőnk-mindenesünk – folytatja Miklós. – Ő teszi lehetővé, hogy elmélyülten dolgozhassunk, könyveket írjunk.
– Lepasszoljátok a gyerekeket, gondolják most sokan.
– Ne legyünk álszentek! A gondoskodásnak vannak üresjáratai is. Ha például nekem kell elvinnem a gyereket az iskolából egy különórára – megszakítom a munkámat, rohanok, feszült vagyok -, vezetem az autót, ha a fiam hozzám szól, nem tudok érdemben válaszolni… Ez mindkettőnknek rossz! Tehát megfizetek valakit, aki ezt elvégzi helyettem, és este vacsora közben nyugodtan-békésen beszélgetek a gyerekeimmel.
– Akinek nincs pénze?
– Az szervez – vágják rá egyszerre. – Barátokat, barátnőket, anyut, aput, dédit… Mert a szülőnek is kell néha az egyedüllét, kell, hogy megmaradjon a munkája, hivatása, és nagyon fontos, hogy anya és apa időnként kettesben legyen. Egyszóval rengeteg örömet találhatunk a gyerekeinkben, de arra nagyon kell vigyáznunk, hogy a szeretetünk ne jelentsen fenntartás nélküli szolgálatot!
Kisgyermeket nevelő párok számára szervezzük a következő kapcsolat-gazdagító programot, melynek célja a férfi és női szerepek újraharmonizálása, a házastársi és szülői együttműködési stratégiák fejlesztése.
A programot az Élményforrás Házban tartjuk, maximum öt pár vagy négy család részvételével. A jelentkezőkkel előzetesen elbeszélgetünk, tisztázzuk a kereteket és a feltételeket.
Graham Greene írja a Csendes amerikaiban: I’m an old man. I’ve habits, vagyis: öregember vagyok, szokásaim vannak. Igen, ilyenkor az embernek már státusza, megrögzött szokásai vannak. Ugyanakkor – mondják – ötvenen túl változik meg az élet, hiszen a gyerekek felnőnek, a statisztikák pedig azt jelzik, hogy a párkapcsolatok gyakran kiürülnek.
Sokan ilyenkor válnak el, húsz-harmincéves kapcsolatokat felbontva. Ugyanakkor ez az a korosztály, amelyet a legélesebben sújt a gazdasági válság – őket bocsátják el elsőként. Nem könnyű megbirkózni ilyenkor már a test változásaival sem. Ötvenen túl barátkozni? Amikor már nehezebb alkalmazkodni? Kapcsolatokat építeni ilyenkor? Amikor az ember már zárkózottabb és bizalmatlanabb? Amikor előfordul, hogy egyik-másik közeli barátját elveszíti, mert ötvenen túl – különösen a férfiak – már veszélyeztetett korban vannak? Lehet-e egyáltalán új életet építeni, ha valaki megözvegyült? Ha valakihez ennyire közel kerül az elmúlás?
– Ebben a korosztályban, illetve a korosztály párkapcsolataiban a legfontosabb téma a gyerek. Hiszen a gyerek ilyenkor küzd az autonómiájáért, vagy már ki is repült és önálló. Vagyis: a szülők „kifogytak a gondoskodni valóból”. Életük eddigi legfőbb értelme ugyanis a gyerek volt – mondja Baktay Miklós pszichológus, terapeuta, aki számos hasonló gonddal küszködő párnak próbált már segíteni.
Ebben szerinte paradox módon épp a késő kamasz, fiatal felnőtt gyerekek nyújthatnak segítséget. Méghozzá azzal, hogy aktiválják a szülőkben fiatalkori emlékeiket egyszerűen csak az öltözködésükkel, viselkedésükkel.
– Terápiában ezért arra szoktuk kérni a megfeneklett kapcsolatban élő párokat, éljék újra a csínyeket, marhaságokat, amelyeket fiatal fejjel elkövettek. Ez ugyanis abban segíti azokat a szülőket, akiknek kirepültek a gyerekeik, hogy elengedhessék végre a gondoskodó énjüket.
Ez talán segíthet áthidalni azt, hogy az ebben a korosztályban a legjellemzőbbnek tartott problémát, hogy amikor a szülőknek el kell engedniük a gyerekeket, akkor nem találnak az életükben mást, ami összetartaná őket. Ezt a gondoskodó ént az unoka születése sem mozgósíthatja, mert ha ez megtörténik, akkor eleve rosszul működnek majd a nagyszülő-szülő-unoka kapcsolatok. Ideális esetben ugyanis a nagyszülő az unokával való törődésben megtalálja azt, amit a gyerekei nevelésekor (ahol a felelősség dominált), elmulasztott.
– Isten ments, hogy újra a gondoskodó én kerüljön elő az unokákkal kapcsolatban, mert akkor szikrázó konfliktus pattan ki a szülők és a nagyszülők között – figyelmeztet Baktay.
A nagy kérdés, hogy ha kirepültek a gyerekek, akkor mivel lehet a gondoskodó énünket lekötni? Baktay szerint akkor tudnak a párok újra együttműködni, ha találnak valami olyan elfoglaltságot, ami segíti őket „lekattanni” a gyerekről. Ilyen lehet egy cég alapítása, valamilyen alapítvány létrehozása, vagy az önkéntes munka. Valójában bármi, ami egy új, közös identitás alapja lehet, amire megváltozott élethelyzetükben újra felépíthető a párkapcsolat köztük.
Szomorú zsákutcák
Ha ez nem sikerül, akkor gyakran megtörténik, hogy a nőnek, aki nem mer kilépni a kiüresedett kapcsolatból (mert az még mindig biztonságot ad neki), titokban fiatal szeretője lesz. A magas státuszú nőkre ez a jelenség különösen jellemző. Az a férfi pedig, aki nem talál közös jövő képet a házasságában, kilép, és visszatér egy előző párkapcsolati ciklusba: így 50 felett beleszeret egy fiatal nőbe, összeköltözik vele, családot alapít. Ez azért is megy könnyen, mert sok fiatal nőnek nem önmagában a pénz, hanem a státusz fontos: egy ötven feletti férfiban – egy kigyúrt harmincassal szemben – biztonságos, stabil jövőképű apát látnak. A kitolódó életkor miatt egy ötvenes férfi még jó kondícióban élheti meg az új házasságából születő gyerekeinek felnövését. Az új családalapítás azonban újratermeli a régi konfliktusokat, ezért is látszik, hogy a megismételt életciklus nem kínál megoldást. A nő elfoglalt a gyerekkel, a férfi hajt és csak téblábol a gyerekei körül, és előbb-utóbb nálunk kötnek ki – így Baktay Miklós.
Ugyanakkor – teszi hozzá – az elhagyott feleségeknek a nehezebb. Zugivókká válnak, vagy azok, akiknek munkájuk van, munkaalkoholistává lesznek. Jobb híján kiszipolyozzák magukat, és erre megtalálják az eszközöket. A végkimerülésig hajtják magukat, ha pedig már nyugdíjasok, rácsimpaszkodnak gyerekeikre, unokáikra.
De mit tehetünk, ha a házasság felbomlott életünk derekán?
– A terápiában – mondja Baktay Miklós – azt modellezzük, hogyan szereztünk barátokat fiatalabb korunkban: tanulással, sporttal, szabadidős tevékenységekkel. Ezért különösen ajánlottak a csapatsportok, ahol alkalmi csapattá kell összeállni, akár csak egy kerékpáros túra erejéig, a Balaton körül…
Párkapcsolat gazdagító hétvége lesz az Akadémia szervezésében együtt élő, gyermeket nevelő pároknak.
A kapcsolatgazdagító hétvégét az Élményforrás Házban tartjuk. A ráhangolódás érdekében ezúttal egy teljes hétvégét számunk a programra: szerepjátékokkal, élményfőzéssel és élményvacsorával, hideggel-meleggel, hangerővel és nagy csenddel, fényben és sötétben – szombat reggel 10 órától vasárnap délután öt óráig.
A programot maximum négy pár részvételével tartjuk. A jelentkezőkkel előzetesen elbeszélgetünk, tisztázzuk a kereteket és a feltételeket.
Ezúttal iskolásokkal együtt készítünk el néhány Gyógyító Konyha receptet.
Olyan családokat várunk, ahol az anya és az apa egyaránt elkötelezett, s hajlandó részt vállalni a család átállításában.
A programot az Élményforrás Házban tartjuk, maximum öt család részvételével. A jelentkezőkkel előzetesen elbeszélgetünk, tisztázzuk a kereteket és a feltételeket.
Bevezetés a Gyógyító Konyha ízeibe és illataiba. Élmény főzés és étel kóstoló kisgyerekes családoknak az Élményforrás Házban.
A programot elsősorban olyan szülőknek és nagyszülőknek ajánljuk, akiknek gyermekei, unokái magatartás problémákkal és vagy allergiás tünetekkel küzdenek.
Jól ismerlek téged, kisfiam-kislányom, tudom, milyen iskola kell neked! – jelentik ki a magabiztos (vagy annak álcázott) szülők. Közben a többség tétován keresgél az iskolai nyílt napok meg módszerbemutatók erdejében. Mi kell ahhoz, hogy a fiatal szülők „testreszabott” iskolát tudjanak választani a hatéveseknek?
„A kislányunk vagány, vidám és nagyszájú az elfogadó otthoni környezetben, de az óvodában nyuszika. Kerüli a konfliktusokat, csöndben van, szót fogad, túlzottan tart az óvó nénitől, a dadustól, de a társaitól is. Ezért szeretném alapítványi iskolába íratni, ahol kicsi az osztálylétszám, és a saját tempójában fejlődhet. A férjem viszont ragaszkodik az állami iskolához, mert a gyereknek majd ebben a kemény világban kell érvényesülnie – nem lehet vattában tartani -, és az alapítványi iskolák lassú tempóját nevetségesnek tartja. Nagy a vita nálunk, és nem tudom, mikor teszek jót a gyerekünknek” – írta harmincnyolc éves olvasónk, aki egy Pest környéki önkormányzatnál dolgozik.
Dr. Baktay Zelka
Ha szorong és félénk
– Nagyon megértem a szülők aggódásait, hiszen nemcsak szakember, de érintett anya is vagyok – jelenti ki Baktay Zelka gyermekpszichológus. – A kisfiunk tavaly ment elsőbe, és nem volt egyszerű az utunk, bár nálunk már a középső csoportban kezdődtek a gondok. Akkoriban tűnt fel nekünk (a férjem is pszichológus), hogy az elmélyülésre hajlamos, szemlélődő típusú gyerekünk nagyon rosszul érzi magát az állami óvoda hangos világában. Nem akart felkelni reggelente, fáradt mozdulatokkal készülődött, és azt hajtogatta, hogy semmit nem tud végigmondani az óvodában, mert nem hallgatják meg. Végül bekönyörögtük a Waldorf oviba, ahol magára talált. Innen vezetett az út tavaly a Waldorf iskolába, bár nehéz volt bejutni. Nem állítom azt, hogy ez a megoldás mindenki számára üdvös, hiszen minden gyerek más. A tűzrőlpattant kislányunk például remekül érezte magát ugyanabban az állami óvodában, arról már nem is beszélve, hogy a waldorfos szülőknek sokkal több szabad időre (vagy segítőre) van szükségük, mint az állami iskolába járók szüleinek. Hány család tudja magának megengedni, hogy már délben elhozza e gyerekbarát iskolából a csemetét? Álláspontom szerint a jó iskolaválasztás kulcsa az, hogy alaposan ismerjük a gyerekünket, amihez kitartó türelem és figyelem kell. Számtalanszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a szülőkben egészen más kép él a gyerekükről, mint amilyen a kicsi. Tapasztalatom szerint a többség rosszul ismeri a gyerekét!
– Eszembe jut egy férfi riportalanyom, aki vagány, belevaló kis kölyöknek festette le a fiát, majd befutott az édesanya a gyerekkel, akit ámulva figyeltem, milyen aprócska, félénk és szorongó.
– Az apuka a vágyait vetíti ki a fiára, csakhogy ez rossz a gyereknek. Megpróbálja eljátszani az apa által ráruházott szerepet, de nem megy, amitől egyre nő benne a szorongás. Én azt szoktam tanácsolni az ilyen típusú szülőknek, hogy vigyék el a gyereküket egy játszóházba vagy játszótérre, üljenek le, és kitartóan figyeljék. Ne dirigálják, ne segítsék, vagy irányítsák, csak nézzék! Abból, hogy a kicsi hogyan viselkedik a többi gyerekkel, mennyire bátor vagy félénk az eszközök kipróbálásakor, rengeteget megtudhatunk róla. A nevelési módszereinket, az iskolaválasztásunkat ehhez a valódi képhez kellene igazítanunk!
– Milyen típusú iskolát válasszon az a szülő, akinek szorongásra hajlamos, konfliktuskerülő a gyermeke?
– Direkt tanácsokat nem szoktam adni, de azt szívesen elmondom, hogy ilyen esetben az a jó megoldás, ha nem iskolát, hanem tanító nénit választunk. Lehetőleg „tyúkanyót”! Ezt a szó jó értelmében mondom, mert az ilyen típusú tanító nénik nagyon tudnak szeretni, figyelnek a gyerekek tempójára, mindezzel oldják a feszültséget, a félelmet. Édesanyám ilyen tanítónő volt, és végtelenül szerették a szülők. Ha látta, hogy fáradnak a gyerekek, kiterített egy hatalmas szivacsot az osztály közepére, és megtornáztatta őket. Elfogadó szeretetével rengeteg problémás gyereket hozott helyre.
Okoskák és angyalarcú terroristák
– Őszinte hangú olvasói levelekben gyakran emlegetnek a szülők verekedős-harcias kisfiukat, meg olyan gyerekeket is, akik érettebbek a kortársaiknál. Az okoskák már ötévesen írnak, olvasnak, számolnak, érdeklődnek a biológia, a csillagászat, a fizika iránt. Velük mit kezdjenek a szülők? – kérdezem a gyermekpszichológust.
– A gyerekeim jóban vannak egy hétéves kislánnyal, de keveset tudnak vele játszani, mert alig ér rá. Jól teljesít egy erős-hajtós iskolában, közben rendszeresen edzésre jár. Ugyanis a tanulás mellett tornázik. Kiválóan bírja, vidám, harmonikus személyiség. Azért mesélek róla, mert érzékeltetni akarom, hogy a hajtós iskola és a különóra sem ördögtől való. Vannak gyerekek, akik jól érzik magukat például a két tannyelvű iskolákban, gond nélkül veszik az akadályokat. Miközben a kevésbé teljesítményközpontú, érzékenyebb kicsiknek árthat az erős terhelés. Persze ne keseredjenek el azok sem, akiknek a gyermeke hatévesen még nagyon lassú! Vannak „gepárd gyerekek”, akik ebben az életkorban még teszetoszák, alig teljesítenek, aztán kamaszkorukban megugranak.
– És a verekedős kisfiúk? Egy riportalanyom „angyalarcú terroristának” becézte a fiát, amiben nem tévedett. Az ötéves szöszke gyerek a jelenlétemben lazán belerúgott a nagymama lábába.
– Ez bizony összetett kérdés. Vajon miért lett angyalarcú terrorista? Édesanyja-édesapja is hasonló habitusú? Netán a szülőknek tetszik, hogy a srác aprócska bunyós? Találkoztam már olyan anyával, aki panaszkodott az agresszív fiára, miközben a szeméből csak úgy sütött a büszkeség: Milyen erős, férfias a fiam! A gyerek érzi a ki nem mondott elismerést, és ennek megfelelően viselkedik. A tanítónő-választásnál ilyen esetekben az a legfontosabb, hogy lehetőleg következetes pedagógushoz kerüljön a kisgyerek, akinek az értékrendje, nevelési stílusa illeszkedik a szülőéhez. Akivel egy nyelven beszél, akinek a tanácsait elfogadja. Nem hiszek abban a szülői módszerben, amikor keresnek egy őrmester típusú tanítónőt, aki majd ráncba szedi a gyereket. Nem lehet áthárítani a pedagógusra a szülő feladatait! Abban viszont hiszek, hogy az agresszivitásra hajlamos kicsiknek nagyon jót tesz, ha mihamarabb sportolni kezdenek, mert a fizikai terhelés és a megmérettetés levezeti a fölös energiákat.
A gyermeki örömök virágos kertje
Soha nem fogom elfelejteni azt a riportalanyomat, aki felnőttként is elborzadva mesélt a kisiskolai élményeiről. „A lelkemben burjánzó apró csírákat rendre kiirtották egy vidéki elit iskolában – senki sem törődött azzal, hogy mi érdekel, mi vonz, mit szeretnék kérdezni… -, mélyszántást csináltak a lelkemben, és azt vetették el, amit ők jónak tartottak”, mondta költői hasonlattal. „Még ma sem tudom elviselni, ha munka közben valaki mögém áll és figyel – folytatta indulattal -, utálok kézzel írni, miközben a számítógépemen szívesen dolgozom, és még most sem merek énekelni.”
– Kiváló ez a hasonlat – jelenti ki Baktay Zelka. – A gyermeki lét olyan, mint egy lehetőségekkel teli virágos kert. Számtalan rügykezdeménnyel, csírával. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy figyeljük, mi üti fel a fejét a kertben, mi érdekli-vonzza a gyereket. Ezért is fontos, hogy olyan tanítót válasszunk, aki hozzánk hasonlóan alakítja a kertet.
– Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál a szülőknek az iskolaválasztással kapcsolatban, akkor mit mondanál?
– Talán azt, hogy ne úgy fogják fel a beiskolázást, mint amikor kilövünk egy nyilat. Bármilyen körültekintők vagyunk, azt nem fogjuk elérni, hogy a gyerekünket „belőjük” egy általunk jónak tartott iskolába, és akkor nincs több gondunk, meg sem áll a Nobel-díjig. Folyamatosan kell figyelnünk, segítenünk a gyerekünket, és ha csökken az érdeklődése, nem kérdez, nem mesél, csak a kötelességét teljesíti szüntelen rosszkedvben, akkor váltanunk kell. Ha nagyon figyelünk rá, akkor korrigálhatjuk az esetlegesen rossz választást is. Az iskola- vagy osztályváltás nem úri huncutság, mindenki élhet e lehetőséggel.
Óvodás és iskolás gyerekeket nevelő családok számára szervezünk kapcsolatgazdagító, gyógyulásra átállító programot. A hétvége célja a magatartási zavarokkal és/vagy pszichoszomatikus tünetekkel küzdő gyerekek és családjaik átállítása arra a kommunikációs mintára és napi működési módra, mellyel a problémák később a családi rendszerben kezelhetők, gyógyíthatók. A szokatlan környezetben, a közös élmények erejére építve az átállás hatékonyabb, gördülékenyebb. A hétvége menüjét a Gyógyító Konyha alapanyagaiból és receptjeiből állítják össze nekünk.
A programot a Dénesmajorban tartjuk, létszámtól függően három-négy család részvételével. A jelentkezőkkel előzetesen elbeszélgetünk, tisztázzuk a kereteket és a feltételeket.
A legmegengedőbb statisztikák szerint is a nők legalább 10 százaléka színleli rendszeresen az orgazmust. És persze mindezt maximum a barátnőiknek vallják be, hogy megóvják partnerüket a csalódástól. Vajon megéri?
Akinek soha semmi gondja nem volt a csúcsra jutással, valószínűleg értetlenül áll e probléma előtt azt gondolván, hogy nem is létezik. Mert az egy dolog, ha egyszer, többször, soha nem sikerül, de mi értelme eljátszani azon kívül, hogy szakításkor oda lehet vágni a döbbent férfi fejéhez? Így járt Balázs is. „Az exem igazi vadmacska volt az ágyban: nyögött, karmolt, vadul kiabált, amikor élvezett. Persze, hogy azt gondoltam, szenzációs vagyok az ágyban! Amikor szétmentünk, jéghideg tekintettel közölte velem, hogy végig csak megjátszotta az orgazmust. Kimondhatatlanul pocsékul éreztem magam!”
Melyik érintés őszinte még?
„Az orgazmus elmaradása nem jár egyedül, sokkal inkább a kapcsolati válság egyik tünete – mondja Baktay Miklós párterapeuta. – Előfordulhat, hogy csak az adott partnerrel nem éli át a gyönyört, ami még mindig kettébontható: sohasem, vagy pedig valami változás következtében, amely lehet egy gyermek születése vagy az eltávolodás. Gond akkor van, ha nem vállalja fel, mondjuk azért, mert meg akar felelni a férfinak. Ebben a helyzetben adja magát a kérdés: melyik érintés őszinte még? A simogatás? A kézen fogás? Az, amikor elmennek egymás mellett a konyhában és megcirógatják egymást? Az érintés a tudattalan beszéde, létfontosságú szükséglet, a párkapcsolat egyik legfontosabb pillére. Az érintés hazudása a másik elutasítása.
Tanulható gyönyör
Születése után minden lánygyermek az anorgazmia, vagyis az orgazmusképtelenség állapotában leledzik – folytatja szakértőnk. – Kevésnek van akkora szerencséje, mint Zsófikának, aki 4 éves korára megtanult maszturbálni és el is jut az orgazmusig. Anyukájának valaki azt mondta, ha észreveszi, mit csinál, kínáljon neki valami izgalmasabbat. Könnyű észrevenni, mert Zsófi olyankor hevesen dörzsöl, pirul és liheg.
Van, aki csak 40 éves korában tanul rá, van, aki soha. Akad, akit a partnere tanít meg a gyönyör elérésére, ilyenkor a partner természetesen nagyon előnyös helyzetben van, mert a nő hozzátanulja őt is az élményhez. Van, aki magától megtanulja és a szerelmével azt tapasztalja, mennyire kiteljesedik.”
Most akkor igen vagy nem?
Egy német kutatás azt igyekezett leleplezni, mely jelekből feltételezik a férfiak, hogy a partnerük éppen orgazmust él át. 55 százalékuk a gyors lélegzetvételt, a hangos sóhajtozást vélte annak, 23 százalék a nő testének vonaglását, 12 százalék a hüvely izomzatának rángatózását, és csak 10 százalék vallotta be, hogy nem biztos abban, valóban csúcsra jutott-e kedvese!
A színlelt orgazmus problémája sok férfit rávetít rá, hogy bár szeretik azt gondolni (főleg egy régóta tartó kapcsolatban), hogy tudják, mi kell a partnerüknek az ágyban, ez koránt sincs így, már csak azért sem, mert e kutatás szerint a 20-40 év közötti nők csaknem háromnegyede még élete átütő szexuális élményére vár, amelyhez a minden képzeletet felülmúló orgazmus is szervesen hozzátartozik. Párterapeuta szakértőnk szerint ugyanakkor a férfi jól teszi, ha néha eltekint attól, hogy partnerének mindenképpen orgazmusa legyen, hiszen néha éppen ezzel támaszt zavaró elvárást.”
„Legyünk már túl rajta!”
Azt gondolhatnánk, a férfiakat e területen könnyű rászedni, mégsem feltétlen visz minket előrébb a blöffölés, főként hogy egy amerikai kutatásban mindössze a megkérdezettek 12 százaléka állította azt, hogy az orgazmus elérése nem fontos számára.
A színlelés fő motivációja lehet például az unalom, a fáradtság vagy a diszkomfort érzet, a színjátékkal szándékuk nem más, mint az együttlét lezárása, vagy gyorsítása. A színlelés egyik jele a túljátszás, vagyis olykor sokkal teátrálisabb, mint amikor az illető valóban a csúcsra ér. Ha a nő csak alkalmanként színlel, a megfelelési vágy hajtja, de az is megeshet, hogy csak kedves akar lenni a párjához vagy erősíteni akarja az önbizalmát. Mindemellett van annyira nagyvonalú, hogy lemondjon a jussáról, nem is sejtve, hogy hosszabb távon éppen ezzel töri le párja férfiúi önbizalmát.
Mindenesetre a jól bejáratott színjátékok után még a legelharapódzóbb vita hevében sem ildomos őszinteségi rohamot kapni. „Sőt, szigorúan tilos! – nyomatékosítja szakértőnk. – Volt egy esetünk, amelyben mély gyűlöletet váltott ki. A férfi emlékeinek gyöngysorában először csak a megjátszott orgazmusok változtak undorító galacsinokká, azután a többi ékkő is elkezdett hozzájuk idomulni. Ehhez hasonló mondatok repkedtek: „Szóval akkor, ott a tengerparton is máshol jártak a gondolataid?” „Ezért mentünk Münchenbe a koncertre! Ott is hazudtál, hogy élvezed?!”
Lelki gyönyör nélkül
Mai világunkban, ahol mindent a szex mozgat, legalább olyan „ciki” nem élvezni a szexet, mint nem szexelni. Ráadásul még ma is tartja magát az a tézis, miszerint a nőnek érzelmekre, romantikára van szüksége ahhoz, hogy valóban élvezze az együttlétet. Szakértőnk szerint a fentiek is közrejátszanak abban, hogy újabban gyakori jelenség a nőknél a fiziológiai orgazmus. „Amikor fiziológia orgazmust élnek át, reflexszerű méhösszehúzódások sorozata lép fel, a mellbimbók kemények, az izmok a hüvely felől indulva megfeszülnek, önkéntelen, alig kontrollálható hangok keletkeznek (a légzés és a garat is önállósul) – csak éppen a gyönyörérzés hiányzik. Mindehhez az oxytocin hormon túltengése miatt sajátos hormonális állapot társul, akárcsak szülésnél és a szoptatásnál” – magyarázza Baktay Miklós. – A lelki gyönyör ugyanakkor egy visszacsatolási kör: a fiziológiait felerősíti a szerelem módosult tudatállapota, a vonzódást, a vágyat szerelemmé erősíti a beteljesülés. A párkapcsolat szempontjából az a lényeg, hogy az érintéstől az orgazmusig egy összehangolódási, együttműködési folyamat megy végbe, vagyis a lelki gyönyör jóval összetettebb, mint a puszta testiség.”
Mi befolyásolja a női orgazmust?
Dögös férfiak előnyben: Egy hamburgi pszichológus szerint minél attraktívabb és minél szimmetrikusabb felépítésű a férfipartner, annál jobb kilátásunk van az orgazmusra. A tetszetős külső miatt ugyanis utódaink lehetséges apját is látjuk benne.
Fő az önbizalom! Finn kutatók szerint az, aki jó szeretőnek tartja magát, könnyebben eljut a csúcsra.
Tartós kapcsolatban gyakoribb: A Durex korábbi kutatása szerint az egyéjszakás kalandok kevésbé kecsegtetnek sikerrel. Miközben a szinglik 22 százaléka jut el a csúcsra, ugyanez a tartós kapcsolatban élők 43 százalékának sikerül.
Az orrunk dönt? Egy berlini kutatás szerint minden az orrunkon múlik, vagyis azon, hogy a partner testének illata milyen hatással van ránk.
Orgazmusgyilkos stressz: Míg a férfiak gyakorta azért kezdeményezik az együttlétet, hogy levezessék a felgyülemlett feszültséget, addig a nőknél a stressz az egyes számú vágygyilkos, amely a gyönyör elérésének esélyét is jelentősen leredukálja.
Bakos Zsuzsi írása
Visits: 38
Friss adatkezelési tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. A honlapunk használatával a tájékoztatásunkat tudomásul veszed. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
